9.-10. Fejezet

 

Kilencedik fejezet

Warden

 

Fordította: Sweety

 

Már majdnem két kibaszott hét telt el anélkül, hogy Emmie bármit is írt volna. Nem tudtam, hogy aggódnom kellene–e vagy sem. Tudtam, hogy azt mondta, nem fog többé üzenetet küldeni, de mégis, mi volt ennek az oka? Egyik üzenetet küldtem a másik után, anélkül, hogy válaszolt volna a véletlenszerű kérdéseimre. Az elmúlt pár napban még könyörögtem is neki, hogy mondja, hogy jól van. A francba, egyszer–kétszer hívtam is, de a telefonja ki volt kapcsolva, és mivel a száma az egyik olyan kicseszett alkalmazásból származott, amit a lenyomozhatatlansága miatt utáltaka rendőrök és a magánnyomozók, kurvára esélyem sem volt megtalálni a tartózkodási helyét.

Nem ő volt az egyetlen dolog, ami rohadtul az őrületbe kergetett. Shanti zsákutca volt. Az összes többi éjszakai alkalmazott is zsákutca volt. Bár mind ugyanazt mondták: kérdezd az üzletvezetőt, ha visszajön.

Megesküdtem az Istenre, ha ez a fickó nem mond nekem valamit, akkor elszabadul a pokol. Válaszokat akartam, hogyátadhassam az anyának. Azt akartam, hogy megfizessenek azok, akik felelősek a lánya életének tönkretételéért.

Kibaszott vérre vágytam.

Amit nem akartam, hogy közöljék velem, szabad a délutánom. De a többiek az irodába a saját ügyeikkel voltak elfoglalva, és mivel én holt pontra jutottam, amíg a faszfej vissza nem jön, Violet elrendelte, hogy pihenjünk egy kicsit, amire nagyon szükségünk volt.A nő addig nem hagyta el az irodát, amíg el nem mentem, mert nem volt hülye, tudta, hogy maradtam volna, hogy próbáljak újabb nyomokat keresni az ügyemhez.

Hazafelé menet a gondolataim visszatértek Emmie–hez. Aztán újra felhúztam magam, mert még a késő éjszakai énekemmel sem sikerült elérnem őt.

Becsapva a hátsó ajtót, a teraszomon álltam a délutáni napsütésben. Feltettem a napszemüvegemet, és a körülöttem álló házakat bámultam.

Emmie az egyikben volt. Ott kellett lennie, ahhoz, hogy meghallja a zenémet.

– Emmie – szólítottam. Semmi. Basszus, valószínűleg dolgozott, amiben amúgy kételkedtem, mert még mindig úgy gondoltam, hogy ez hazugság.

Kihúztam a telefonomat a farzsebemből, és újra hívtam, a hangom durvábban szólt a bosszúságtól.

– Emmie.– A szemem sarkából mintha mozgást láttam volna a föld közelében. De, amikor odanéztem, nem volt ott semmi, csak a szomszéd pincéjének az ablaka. Nem ismertem őket. A nevüket tudtam, mert leellenőriztem a környékbeli embereket, de ennyi volt.

– Emmie – ugattam hangosabban.

Semmi.

Sóhajtva beletúrtam a hajamba. – Emmie, vedd fel azt a rohadt telefont – vágtam rá, még hangosabban.

A telefonom csipogott. Megnyitottam.

Emmie: Hallgass.

Utána még egy csipogás hallatszott.

Emmie: Kérlek, fogd be. Kérlek!

Az aggodalomtól összeszorult a gyomrom. Bajban volt.

Ryan: Jól vagy?

– Hé, ember – kiáltották. Oldalra fordulva egy fickót láttam, aki talána húszas évei végén járhatott. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel bulizott, és ráférne egy zuhany.

– Hé – válaszoltam.

A szemei megrándultak. – Hallottam, hogy kiabáltál valakinek. Minden rendben?

Szipogott, megdörzsölte az arcát, és elkaptam a gyorsan a lába mellett lévő ablakra vetett pillantását.

– Igen...

– Lenny – tette hozzá.

Lenny Kavas és Gloria Summers. Emlékeztem a nevükre abeszerzett információk alapján. Nyilván nem házasok, de együtt vannak, vagy csak együtt élnek.

– Minden rendben, Lenny. – Meglengettem a kezemben a telefont. – Próbáltam rávenni a nőmet, hogy vegye fel végre a telefont. Hagytam néhány üzenetet.

Fújt egyet. – Női gondok. Soha nem ér véget, igaz, testvér?

Megrándult az arcom. Kurvára semmi joga testvérnek szólítani. Már az első benyomásom alapján is az agyamra ment a fickó. Volt benne valami, ami nem tetszett. Ráadásul úgy nézett ki, mint egy drogos, és nem szomszédként érdeklődött, csak azt akarta tudni, hogy mit kiabálok.

– Így van.

– Hogy hívják?

Mi a faszért akarná ezt tudni?

– Emily – válaszoltam. – Aranyos név, de pattanás tud lenni a seggemen.

Lenny kuncogott. – Hát nem mindegyikük ilyen?

– Úgy beszélsz, mintha neked is lenne. Egyébként a nevem Jackson. Kb. két hónapja költöztem ide.

– Igen. – Bólintott. – Hallottam. És ah, ahogy mondtam, a nevem Lenny, a nőm pedig Gloria.

– Csak ti ketten laktok ott?

Megrándult a szeme. – Így van.

A napszemüvegem takarásában lenéztem az ablakra, és bassza meg az ég, ha nem ujjakat láttam ott egy pillanatra, mielőtt eltűntek.

– A hölgyed otthon van? Talán találkoznom kellene vele. Biztos ismer pár nőcit errefelé, mivel úgy tűnik, ez nem sokáig lesz már az enyém.

Lenny felnevetett. – Nem, tesó, most nincs itthon.

Hatalmas vészharangok szólaltak meg a fejemben. Láttam valamit, ujjakat az átkozott kis ablakban. Kinek a keze volt az?

– Kár. Talán majd legközelebb.

– Igen. Jól hangzik. – Belerúgott a földbe. Elkezdtem megfordulni, amikor megkérdezte: – Errefelé dolgozol?

– A városon kívül. Bányászat.

– Az jó, király. – Bólintott. – Azt hiszem, még találkozunk.

Egy kamu baráti mosolyt erőltettem magamra. – Talán igen, talán nem. A munkaidő őrületes.

Nevetett. – Igen, ezt hallottam. Én nem tudnám ezt csinálni.

– Dolgozol?

– Most nem.

– A bányában mindig van hely. Sok emberrel dolgozunk.

– Nem velem, testvér. – Elvigyorodott, intett, és elindult a háza bejárata felé.

Amint eltűnt szem elől, jött egy üzenet.

Emmie: Kérlek, ne kiabáld a nevemet.

Ryan: Mondd, hogy biztonságban vagy.

Emmie: Biztonságban vagyok.

Ryan: Mondd, hogy nem te vagy abban a kibaszott pincében.

Nyomás nehezedett a mellkasomra, amikor nem jött válasz.

Ryan: Ki tudlak hozni onnan.

Emmie: Nem!

Összeszorítottam az állkapcsomat.

Ryan: Mi a faszért nem?

Emmie: Egyszerűen nem. Még nem.

Hallottam egy autó hangját az úton. Csikorogva állt meg a szomszéd ház előtt.

Emmie: Menj be. Ne törődj velem.

Ryan: Emmie. Ezt nem tehetem.

Egy nő mászott ki a kocsiból, és gyors léptekkel a bejárati ajtó felé tartott.

Emmie: Kérlek, kérlek, menj be. El kell rejtenem a telefonomat. Ne írj! KÉRLEK.

Basszus.

A kurva életbe. Rosszul éreztem magam. Szívem szerint megrohamoztam volna a helyet, de nem tettem. Ehelyett, égő gyomorral, megpördültem és bementem a házba. A csukott ajtóban járkáltam, kezemben a telefonnal. Üzenetet akartam írni, telefonálni, de a könyörgése folyton a fejemben cikázott. Kurvára meg kellett várnom, amíg az a rohadék Lenny és a nője elmennek, vagy alszanak.

Sosem voltam jó a várakozásban.

Rányomtam egy névre a névjegyzékemben, és a fülemhez emeltem a telefonomat. Violet a harmadik csörgés után nevetve vette fel. – Mondtam, hogy a tiéd ez a rohadt délután.

– Ide kell jönnöd.

– Mi folyik ott? – A humor azonnal eltűnt a hangjából.

– Nem tudom.

– Úton vagyok. Hívjam Butch–ot?

– Majd én hívom. – Ez legalább adna valami tennivalót.

– Rendben. Hamarosan találkozunk – mondta, majd letette a telefont.

Rányomtam Butch nevére. Ezzel vette fel: – Szia, épp most akartalak hívni. Hívott az emberem a melbourne–i reptérről. Az a menedzser, Jarrod Daltron most szállt le. Úgy tűnik, korábban hazajött. Legalább másfél órába telik neki, mire hazaér. Akarod, hogy veled menjek, amikor kikérdezed?

– Neked kell megcsinálnod. Valami történik nálam.

– Jól vagy?

Kifújtam a levegőt. – Kurvára nem tudom. Vi átjön. Miután találkoztál azzal a fickóval te is gyere ide. Átküldöm, amit az ügyről tudok, hogy gyorsan átnézd.

– Rendben. Meglesz.

– Köszi.

– Biztos, hogy nincs szükséged rám korábban? Az üzletvezető várhat holnapig.

– Nem. Intézd el ezt helyettem. Aztán gyere ide.

– Rendben. Később – mondta, majd anélkül tette le, hogy válaszoltam volna neki.

Vinek legalább fél órába telt, hogy eljusson hozzám, mivel a városon kívül lakott, a leendő férje menő házában. Bassza meg, mit kezdjek az időmmel?

Egy dolgot tehettem.... Tárcsáztam egy másik nevet a telefonon. A cég új kapcsolatát, akivel akkor találkoztunk, amikor Mally–nál beütött a szar. Voltak más ismerősök is a rendőrségen, de olyan, mint Lan Davis, nem. Ő másképp csinálta a dolgokat, mint a többiek. Ő a munka mellett a Hawks MC hátát védte.

– Lan Davis.

– Lan. Itt Warden. Együtt dolgozom...

– Ryan Warden, Violet Marcusnak dolgozol, Talon húgának. Tudom, hogy ki vagy. Mit tehetek érted?

– Még nem tudom. Itt van, amit tudok. – Elmondtam neki mindent, amit csak tudtam Emmie–ről. Csendben hallgatott. – Mit gondolsz? – kérdeztem a végén.

– Szerintem bizonyíték nélkül semmit sem lehet tenni, és fotó nélkül néhány üzenet nem elég. Ami megnehezíti a dolgot, hogy ez a nő nem hajlandó segítséget kérni. Mi tartja vissza? Többet is ki kell derítenünk, de egyelőre utána nézek Lenny–nek és Gloriának, és megpróbálok minden információt megszerezniróluk, amit csak lehet. Majd hívlak, ha meglesz.

Azonnal megkönnyebbültem. A mellkasomban lévő szorítás egy része elmúlt. Bassza meg, jó döntést hoztam azzal, hogy beavattam. Igen, mi magunk is elvégezhetnénk a háttérmunkát, de biztos, hogy Lan gyorsabban meg tudná csinálni. Emellett a közelben akartam maradni, és szemmel tartani a szomszéd házat.

– Köszönöm, Lan.

– Bármikor – mondta, majd letette a telefont.

Ismét a hátsó ajtóhoz léptem, és kikukucskáltam. Nem láttam a pince ablakát, épp kiesett a látóteremből. Kinyitottam a hátsó ajtót, de a szúnyoghálót zárva hagytam. Erőlködtem, hogy halljak valamit, de egy árva mukkot sem hallottam.

Átkozottul utáltam, hogy nem tudtam, mi folyik ott.

Mivel kellett Emmie–nek megküzdenie?

Ki volt ő?

Miért volt a pincében?

Ki a faszom volt neki Gloria vagy Lenny?

Miért nem akart Emmie elszökni?

Annyi kibaszott kérdés, és én elhatároztam, hogy mindegyikre meg fogom kapni a választ.

Tizedik fejezet

Emerson

 

Néhány perccel korábban

 

Fordította: Sweety

 

Az ágyon ülve, a kezemben tartott telefonon bámultam az összes üzenetet, amit Ryan küldött. Nemcsak üzenetek voltak ott, néhány alkalommal hívni is próbált. Nem tudom miért, de aznap alábbhagyott az akaraterőm, és elővettem a telefont, hogy megnézzem, kapcsolatba lépett–e velem. Erős voltam, ahogyan aztmegfogadtam magamnak, kivéve akkor.

Talán, mert aznap jobban hiányzott az apám, mivel akkor volta születésnapja, és szerettem volna valamiféle kapcsolatot teremteni a külvilággal, hacsak egy pillanatra is.

Nem számítottam rá, hogy ennyi üzenetet találok.

Azzal kezdte, hogy elmondta, nem érdekli, ha nem válaszolok, csak szeretne kapcsolatbanmaradni velem.

Attól kezdve folyamatosan üzent.

Kedvenc ételed? Az enyém a nachos.

Szoktál olvasni? Én nem. Próbáltam, de túl gyorsan elalszom.

Szereted a sportokat? Én igen. A focit.

Az Emmie valaminek a rövidítése? Emily?

Emmanuel?

Emma?

Minden egyes javaslattal egyre nagyobb lett a mosolyom. Minden egyes üzenettel. Főleg, hogy nem is minden üzenet ugyanazon a napon érkezett.

Emmit?

Baszki, ez úgy hangzik, mint egy férfinév.

Emmalise?

Felejtsük el, valószínűleg már úgyis kitaláltam, vagy egyszerűen csak Emmie a neved.

Épp most fogom a szart is kiverni Butch–ból, egy srác, akivel együtt dolgozom. Megint megette az átkozott ebédemet.

Jól vagy?

Úgy érzem magam,mint egy kibaszottidióta, ahogy üzengetek neked, pedig nem is kapok választ, de akkor is megteszem.

Szereted a Disney–t? Egy barátom szereti, de én nem látom értelmét a megnézésüknek.

Néha utálom a munkámat, főleg, ha nem találok választ a kérdéseimre.

Nemcsak kérdezett tőlem dolgokat, hanem mesélt is. Az, hogy olvashattam az üzeneteit, egy újabb különleges dolog volt, amit adott nekem. Tudtam, hogy szeret futni, sört inni, ha alkoholos italokról van szó, az újság képregény rovatát olvasni, énekelni. De azt is elmondta, hogy még soha nem énekelt senki előtt. Én voltam az első. Nem szerette a figyelmet. Bár Butch szerint ő volt a nők kedvence, és amikor elmentek szórakozni minden figyelem rá irányult, de – az ő szavaival élve– ez baromság volt. Amikor megtehette, inkább egyedül volt, bár úgy tűnt, hogy a barátainévsora évről évre bővült, ami boldoggá tette.

A szemem tágra nyílt, amikor egy hangos kiáltást hallottam: – Emmie.

– Ne, ne, ne – kántáltam, és felmásztam az ágy tetejére, hogy kikukucskáljak az ablakon. Amikor megláttam, hogy Ryan a hátsó teraszon áll, háttal a falhoz simultam, hogy kikerüljek a látóteréből. De még mindig az ablak szélét markoltam, hogy le ne essek.

– Emmie – csattant fel keményebben. Megingott a lábam. Miért hívott engem? Elengedtem az ablak szélét, hogy a mellkasomhoz kapjak. Legszívesebben magamba nyúltam és megragadtam volna a szívemet, hogy lecsillapítsam a heves dobogását. Amikor lépteket hallottam magam fölött, félelem járta át a testemet. Ha meghallották, össze tudták adni a kettő meg kettőt. Ha megsejtették, hogy engem hív, nem tudtam, mi történhet. Még több vér és halál villant át az agyamon.

– Emmie – csattant egyre hangosabban.

Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Remegő kézzel, gyorsan üzentem: Hallgass!A biztonság kedvéért küldtem még egyet: Kérlek, fogd be! Kérlek!

Aztán elszorult a torkom, amikor meghallottam: – Hé, ember.– Lenny ott volt kint, hogy beszéljen Ryannel.

Kérlek, kérlek, ne mondj rólam semmit. Amikor Ryan üdvözölte, Lenny rögtön kérdezősködni kezdett. Miután Ryan közölte, hogy a barátnőjét, Emily-t hívja, némi feszültség hagyta el a vállamat. Vetettem egy pillantást kifelé az ablakon. Lenny közvetlenül mellette állt, ezért gyorsan arrébb húzódtam. Azt nem igazán értettem, hogy Ryan miért adott meg más nevet Lenny–nek.

Összehúztam a szemöldökömet zavaromba, a pulzusom ezerrel száguldott, és amint hallottam, hogy Lenny elmegy, gyorsan küldtem egy üzenetet Ryannek, hogy ne kiabáljamég egyszer a nevemet. Ha Gloria hazaér és Lenny mondana neki valamit, arról, amiről Ryannel beszélt, tuti, hogy lejönne, és kérdőre vonna.

Könnybe lábadt a szemem, de szorosan lehunytam, hogy elfojtsam. A telefonom rezgett. Ryan kérdezte, hogy biztonságban vagyok–e. Egyelőre, de csak annyit írtam, hogy igen.

A következő üzenetétől elakadt a lélegzetem.

Mondd, hogy nem te vagy abban a kibaszott pincében!

Nem tudtam, mit válaszoljak. Honnan tudta? Látott engem? Ezt nehéz volt megállapítani, mivel egyszer sem vettem észre, hogy erre nézne, de mivel napszemüveget viselt, nem is látszott a szeme.

Amikor nem válaszoltam, újra üzent.

Ki tudlak hozni onnan.

Pánik fogott el. Nem! Válaszoltam gyorsan.

Ryan: Mi a faszért nem?

Nem értené meg. Nem tudta, és én csak annyit akartam, hogy elrejthessem a telefont. Ujjaim repkedtek a betűk felett.

Egyszerűen nem. Még nem.

Felkaptam a fejem, amikor elölről egy autó hangja hallatszott.

Gloria hazajött.

Megmarkoltam a telefonomat. Menj be. Ne törődj velem. Próbálkoztam.

Ryan: Emmie. Ezt nem tehetem.

Gloria biztos elég erősen becsapta az ajtaját ahhoz, hogy az egész környék zengjen tőle. Nem kaphatott el a telefonommal.

Emmie: Kérlek, kérlek, menj be. El kell rejtenem a telefonomat. Ne írj! KÉRLEK – könyörögtem, azután átszaladtam a szobán, és elrejtettem a telefont. Nem tudtam, hogy Ryan megteszi–e, amit kérek, csak reméltem. Nagyon reméltem.

Fentről hangok hallatszottak. Gyorsan visszarohantam az ágyhoz, és leültem, felhúztam a lábaimat és karjaimmal átöleltem a térdem.

Mit fog mondani Lenny Gloriának?

Egyáltalán gyanakodott?

Miért ment ki, amikor Ryan kiabált?

Vajon mindent elszúrtam?

A szívem hevesen kalapált. Nem tudtam, mit gondoljak, mit tegyek, minden, amit tenni tudtam, hogy várok. Miért egy olyan férfinak üzentem, aki úgy tűnt, törődött velem?

Hagynom kellett volna a dolgot.

Miért hazudott Ryan a nevét illetően?

Ha Ryan látott engem, az azt jelentette, hogy Lenny is látott?

Lépések dübörögtek a padlón felettem. Szorosan átfogtam a karjaim, valószínűleg zúzódásaim lesznek, de nem bírtam megállni.

Kinyílt az ajtó, lépések hallatszottak a lépcsőn.

Gloria farmerrel fedett lábai kerültek a látómezőmbe.

Francba, francba, francba.

Volt nála fegyver? Fontolóra venné Ryan megölését? Lenny elég okos volt, hogy valóban gyanakodjon valamire?

Kemény tekintete találkozott az enyémmel.

Jézusom, mit szoktam csinálni, amikor lejön? Elárult valamit az arckifejezésem? Úgy néztem ki, ahogy szoktam?

– Beszéltél a szomszéddal? – kérdezte, keresztbe fonva karját a mellkasán.

– Micsoda? Nem – ráztam a fejem.

Az ajkai összeszorultak. Előrébb lépett. A karomat felemelve hárítottam a kezét, de sikerült megragadnia a hajam és a nyakam, és durván lerángatott az ágyról. Megrázott. Megragadtam a csuklóit, hogy levegőhöz jussak és megállítsam a fejbőrömön át nyilalló perzselő fájdalmat.

– Beszéltél a szomszéddal? – kérdezte, miközben nyál fröcsögött a szájából.

– Nem! – Fuldokoltam.

Enyhített a szorításán. A padlóra rogytam, és szaggatottan vettem a levegőt. Hogyan érhetném el, hogy higgyen nekem? Nem láttam más lehetőséget. Egyszerűen csak próbálkoztam, és reménykedtem, hogy nem sérülök meg túlságosan mire a végére érünk ennek.

– Még egyszer megkérdezem. Beszéltél a szomszéddal?

Megráztam a fejem.

– Válaszolj – vicsorgott, mielőtt csizmás lába találkozott volna a hasammal.

– Nem! – kiáltottam összegörnyedve. – Nem, nem, nem – ismételtem újra és újra.

A hajamnál fogva hátrarántotta a fejem, hogy könnyáztatta arcomra meredhessen.

– Ha rájövök, hogy mégis, akkor elmegyek ahhoz a ribanchoz, és gondoskodom róla, hogy megfizessen a hazugságaidért.

– Én nem. Nem mondtam semmit. Miért kérdezel engem?

Kérlek, kérlek, higgy nekem.

– Gloria – szólt le Lenny a lépcsőről. – Egy autó állt meg a szomszéd előtt.

– Jobb, ha elkezdeszimádkozni, hogy ne történjen semmi, ami a seggünkbe harap – fenyegetőzött, aztán előre lendítette a hajamat markoló kezét. Az erőtől a hátamra estem. Gyorsan kivonult a szobából.

Lassan felültem, a gyomromban érzett fájdalomtól összerezzentem. Ezúttal legalább nem tört el semmim. Egy ajtó kinyílt majd erősen becsapódott. Tompa hangokat hallottam. Felálltam, odatántorogtam az ágyhoz, és felmásztam rá. Oldalra hajtott fejjel hallgatóztam a nyitott ablaknál. Csakhogy ez sem segített tisztán hallani a hangokat. Elöl kellett, hogy legyenek mindannyian.

Sóhajtva megfordultam, és lecsúsztam az ágyra. Összerezzentem. A kezem a hasamhoz ért, azzal támasztottam meg. Legkésőbb holnapra egy újabb zúzódással leszek gazdagabb.

Mégis megérte. Biztonságban tartani Ryantmindig megérte.

Keresztet vetettem, és imádkoztam, hogy Gloria ne jöjjön vissza, valahogyan megtudva, hogy hazudtam.

Ha mégis, nem voltam biztos benne, életben tartana–e az örökségemért. Másfelől azt sem tudtam, hogy Ryan hagyná–e, hogy itt maradjak velük... de muszáj volt neki. Meg kellett értetnem vele, életeket menteni az enyém árán, mindennél fontosabb nekem.

Elmondhatnék neki mindent?

Megértené?

Harriet és a családja élete forgott kockán, ezért muszáj volt megértenie.

Meg kellett értenie.

Nemcsak Harrietért, hanem az ő életéért, a barátaiért is. Ha Gloria rájönne bármire, mindannyiukat levadásznák. Kivéve, ha Ryan jut el hozzá először....

Nyögve vertem a fejem a mögöttem lévő falba.

Már megint reménykedni kezdtem, hogy hamarabb szabadulhatok ebből a pokolból, mintha egyedül próbálkoznék.

Azért, mert hittem Ryannek, hogy nem fog otthagyni, ahol vagyok. Olyan embernek tűnt, aki bármit megtenne egy bajbajutottért, vagy csak képzelődtem? Annak a hősnek akartam látni, aki az én szememben már amúgy is volt?

A testem megrándult, amikor becsapódott felettem egy ajtó. Vártam, hogy a veszedelmes lépések felém jöjjenek. Amikor nem jöttek, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Bármit is mondott Ryan, vagy bárki is jelent meg nála, valahogy bebizonyította Gloriának, hogy nem én vagyok a bűnös.

De vajon meddig fog ez tartani?