7.-8. Fejezet

 

Hetedik fejezet

Warden

 

Fordította: Sweety

 

A munkahelyemen az íróasztalomnál ülve ismét a telefonomra pillantottam. Az előző este kapott sms-ek jártak a fejemben. Kurvára furcsa volt. Valamelyik átkozott új szomszédom figyelt engem. Azt hittem, mivel rohadtul az éjszaka közepe volt, senki más nem lehet ébren, de tévedtem. Soha senki nem hallott még játszani és énekelni, ezt megtartottam magamnak. Csak akkor csináltam, amikor nem tudtam aludni, általában azért, mert egy ügy nem akart összeállni.

Az első üzenet a szart is kiijesztette belőlem. Már épp abba akartam hagyni a zenélést, de amikor megkérdeztem, miért szeretné, hogy énekeljek még egyet, és válaszolt, az megérintett bennem valamit.

Úgy érezte, a hangom megnyugtatta.

Úgy tűnt, tényleg szüksége volt erre. Ezt szűrtem le abból a néhány üzenetből.

Emmie.

Aranyos név.

De ez volt az igazi neve?

Ez jelentette a gondot. Nem hittem, hogy az lenne, mert amint beértem a munkahelyemre, megnéztem a környező házakban élő embereket, de senkit nem találtam, akit Emmie-nek hívtak.

Merre lehetett?

Rohadtul utáltam a rejtélyeket, mert meg akartam oldani őket. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy időt kell, időt akarok szánni erre az egyre. Többet akartam megtudni erről a nőről.

Felvettem a telefonomat, és lőttem neki egy üzenetet: Mit csinálsz?

Nem válaszolt azonnal, de még egy órával később sem. Kurvára újra és újra ellenőriztem. Talán dolgozott, és nem tudott válaszolni.

– Hé, Warden, megkaptad már a faxot Tomtól? – kérdezte Violet. Ő volt a főnököm, de úgy bánt az alkalmazottaival, mintha mindannyian egyenrangúak lennénk. Nem gondoltam volna, hogy egy nőnek fogok dolgozni egy magánnyomozó irodában, mégis itt voltam. Felnőtt életemet a seregben kezdtem, és kurvára utáltam. Így hát spóroltam, leszereltem, és megszereztem a diplomámat bűnügyi igazságszolgáltatásból, biztonsági műveletek és nyomozói szakirányú végzettséggel. Ezután egy melbourne-i társaságnál dolgoztam. Ki nem állhattam a főnököt, azt hitte, hogy amit ő szart, az nem bűzlik.

Vidékre költöztem, kidobó emberként akartam elhelyezkedni, amíg legnagyobb döbbenetemre szembe nem jött velem egy nyomozói álláshirdetést. Nem gondoltam, hogy egy kisvárosnak szüksége van egy ilyen cégre, de miután már négy éve itt voltam, tudtam, hogy Violetnek híre van. Ausztrália minden tájáról érkeztek ügyfelek, akik segítséget kértek. Bár, mióta Violet újra összeállt a bátyjával, a Hawks MC helyi elnökével, úgy tűnt, hogy a szokásos munka mellett még zsúfoltabb lett az időbeosztásunk.

– Még nem – válaszoltam.

Hallottam, hogy nyikorog a széke, és mikor odanéztem, láttam, hogy hátra dőlve engem figyel.

– Megnézted mostanában? Mert az elmúlt egy órában nem láttam, hogy bármit is ellenőriztél volna a telefonodon kívül.

Picsába.

– Nem – mondtam, majd megfordultam a székkel, hogy megnézzem a faxgépet. A kurva életbe, ott volt, és ráadásul az állt rajta, hogy egy órája küldték.

– Jól vagy?

– Igen. – Átolvastam az anyagot, de éreztem, hogy Violet még mindig engem néz. Hála az égnek, Tom olyasmit küldött, aminek utána járhatok. Felálltam, és zsebre vágtam a telefonomat. Előkaptam a zárt fiókomból a fegyveremet, és becsúsztattam a farmerom hátsó zsebébe. Kurvára a kocsiban hagytam a pisztolytáskámat.

– Most elmegyek. Tom megkapta a toxikológiai jelentést. Teljesen be volt tépve. Volt a klubban, ahol utoljára járt a lány. Beszéltek a lányról, de nem kérdezte őket, hogy a környéken történt-e drogügylet.

Violet felemelte az állát. – Tartsd a fejed az ügyön. – Igen, tudta, hogy aznap reggel máshol járt az eszem.

– Úgy lesz. Ha Zara visszajön, mondd meg neki, hogy tartsa melegen az ebédemet a sütőben.

Horkantott. – Nem hagyhatom, hogy a drága ebéded kárba vesszen.

Összeszűkült szemmel mondtam neki: – Nem, ha a Seymore's-ból van. És ha te vagy Butch csak gondoltok is rá, hogy megeszitek, kinyírlak titeket.

– Fenyegetsz, de sosem váltod valóra.

– Ma fogom.

Intett nekem, és folytatta, amit a számítógépen csinált. Kimentem a Hiluxomhoz. Annak a lánynak az anyja, aki a klubban járt, bár még kiskorú, felvette a kapcsolatot Vi irodájával, hogy vizsgáljuk ki az ügyet. Úgy érezte, hogy a zsaruk nem tesznek elég erőfeszítést, és azt akarta, hogy a férfiak fizessenek azért, amit a lányával tettek. Nemcsak elkábították, de megerőszakolták, majd kidobták a testét egy sikátorban. Előző este tudtam meg, hogy nem ő volt az egyetlen, és ez a szarság már évek óta folyt. Nem csoda, hogy az anyja, Mrs. Henson úgy érezte, a zsaruktól nem kapja meg a kívánt válaszokat. Nagyon reméltem, hogy én meg tudom szerezni neki.

A klub nem volt messze. Tudtam, hogy nyitva lesz, mert napközben ételt szolgáltak fel. Besétálva egyenesen a bárpult felé indultam. Két pultos állt mögötte. Az egyik az ételrendeléseket vette fel, a másik az italokat. Mivel én nem ettem, ezért a másikra vártam.

Amikor felém tartott, elolvastam a névtábláját. Terry.

Bólintott. – Hé, haver. Mit hozhatok neked?

– A nevem Warden. Egy nyomozó irodának dolgozom. Annak a fiatal lánynak az anyja bérelt fel, akit több mint egy hónapja vittek el innen. Tudom, hogy a rendőrség átnézte a videókat, kihallgatta az embereket. Azt szeretném tudni, hogy az itt dolgozók közül tud-e valaki arról, hogy a környéken milyen gyakori a drogfogyasztás.

– Nézd, haver, rossz embert kérdezel. Én csak nappali műszakban dolgozom, és őszintén mondhatom, hogy nem láttam itt semmilyen drogüzletet. Aki segíthet, az az üzletvezető. Ő adhat egy listát az éjszakai személyzetről. Őket érdemes kikérdezni.

– Oké, hol találom az üzletvezetőt?

– Még két hétig szabadságon van.

A kurva életbe.

– Akkor ki a főnök, amíg vissza nem jön?

– Phillip a pénztárnál. De ő egy lusta fasz. Elintézte, hogy csak nappal dolgozzon, este nem jön be. Ezt mondta Shanti.

Istenverte idióták.

– Ki az a Shanti?

– Ó, egy éjszakai műszakban dolgozó lány, akivel kefélek. Shanti Summers.

– Megvan a száma?

– Igen, persze. – Előkapta a telefonját, és eldörmögte a számát. Gyorsan lejegyeztem. – Akarod, hogy szóljak neki, hogy beszélni akarsz vele?

– Nem. Ne mondj neki semmit, sőt, senkinek ne szólj arról, hogy beszéltünk.

Összevonta a szemöldökét. – Úgy tűnik, mintha egész idő alatt beszélgettünk volna.

– Ha valaki kérdezi, találj ki valamit. Ha megtudom, hogy Shanti vagy bárki az éjszakai műszakból számít rám, tudni fogom, hogy fecsegtél, és kurvára dühös leszek. Érted, Terry?

– Igen – nyögte.

Egy állemeléssel megfordultam, és kisétáltam a bárból, vissza a hűvös levegőre. Megnyomtam egy számot a telefonomba. Butch jelentkezett: – Igen?

– Szükségem van Shanti Summers címére.

– Rajta vagyok. Ó, és köszönöm az ebédet.

– Te köcsög – mondtam a nevető Butchnak, mielőtt letette a telefont. A fickó nem régóta volt a csapatban Violet cégénél, de megbízható volt. Szomorú volt a nap, amikor Chuck elment, de az, hogy Butch lépett a helyére jó volt.

Amikor újra csörgött a telefonom, arra számítottam, hogy Butch lesz az. – Mi van?

– Valakinek rossz kedve van. – Hallottam a mosolyt Mally hangjában.

Malinda May, vagy Mally, ahogy a többség hívta, olyan nő volt, akibe kurvára bele tudtam volna szeretni. Feltéve, ha valaha is túl látott volna Declan Stoke-on, a Hawks MC tagján. Most meg volt a boldogan éltek, amíg meg nem haltak–ja egy olyan férfival, aki szerint ő volt a minden. Ami igaz is volt. Édes, gondoskodó, nyugodt, boldog és átkozottul gyönyörű.

Egy évvel ezelőtt valami szar dolog történt vele. Violet segített neki, így én is. Mally–val közel kerültünk egymáshoz. Nem olyan közel, mint amennyire szerettem volna, de az, hogy barátok voltunk, sokkal többet jelentett nekem, mintha nem lett volna az életemben.

– Drága, hogy vagy?

– Jól. De gondolom, a te napod lehetne jobb is.

– Már most az. – Elvigyorodtam, amikor meghallottam a nevetését. – Mit tehetek érted?

– Josh már régóta nyaggat, hogy hívjalak fel. Azt szeretné tudni, hogy nálad töltheti-e a hétvégét.

– Neki kellett volna felhívnia, hogy megkérdezze.

– Már mondtam neki. Azt hiszem, bármennyire is felnéz rád, még mindig megijeszted egy kicsit.

– Én? Egy rosszfiúval él együtt, és én ijesztgetem meg?

– Igen, tudom. De egy tizenöt éves agyát nem tudom megfejteni.

– Mondd meg neki, ha felhív, megadom a választ. Feltéve, ha te és Stoke is benne vagytok.

– Tudod, hogy így van.

– Stoke is?

Nevetett. – Igen. Lehet, hogy nem tetszik neki a barátságunk, de megérti. Bízik benned, Ryan. Velem és a gyerekekkel kapcsolatban is.

– Jó. Szólj a kölyöknek, hogy hívjon fel.

– Megteszem. Mikor jössz át vacsorára? – A velük való külön-külön lógást még el tudtam viselni, de a múltkor náluk töltött vacsora után, úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből, inkább távol maradtam. Nem tetszett a dolog.

– A házavató után.

Sóhajtott. – Mindig ezt mondod, de eddig még nem sikerült összehoznod.

Nem voltam biztos benne, hogy megtartom, ezért is használtam ezt ürügyként, hogy egyelőre ne kelljen elmennem vacsorázni. Hamarosan valami más kifogást kell találnom, mielőtt még Mally kiszimatolná az igazi problémát. Aztán megpróbálna összehozni valakivel. Nem akartam ezt a szart. Nekem megfelelt, ha dugtam és leléptem, vagy kiraktam őket a házamból.

– Tudom, kedvesem, de egy nap majd megtartom.

– Rendben. Hamarosan beszélünk.

– Rendben. Később.

– Szia, Ryan.

Stoke kurvára szerencsés ember volt.

Megráztam a fejem, zsebre tettem a telefonom, és beültem az autómba. Elhatároztam, hogy az irodába megyek, megnézem, hogy Butch lenyúlta-e az ebédemet, és ha igen, a szart is kiverem belőle, miközben várok a Shanti nevű madárka adataira.

Amikor kihajtottam a bejárat elé, a telefonom pittyent. Elővettem, és láttam, hogy egy ismeretlen számról érkezett üzenet. Lebámultam a mellkasomra, és azon tűnődtem, hogy miért viselkedik furcsán a kibaszott szívem. Nem törődve vele, megnyitottam az üzenetet.

Emmie: Elnézést a késői válaszért, dolgoztam.

Miért éreztem ezt hazugságnak?

Ryan: Mivel foglalkozol?

Emmie: Dolgokkal. És te?

Ryan: Dolgokkal.

Kellemetlen érzés költözött a zsigereimbe. Alig akart magáról mondani valamit, és ez azt súgta nekem, hogy vagy egy csaló, vagy valami kölyök, aki szórakozik velem, vagy bajban van.

A korábbi üzenetek alapján egyértelműen a baj felé hajlok.

Ha azonban kiderülne, hogy egy gyerek az, megtanítanám, hogy többé ne szórakozzon senkivel.

Jézusom. Megdörzsöltem az arcom, amikor a telefonom csipogott. Miért nem akartam, hogy gyerek legyen? Jézusom, ennyire kétségbeesetten vágytam egy nő figyelmére, hogy folytatni akartam ezt a kapcsolatot?

Bassza meg, nem. Nem voltam kétségbeesve. Ha kellett, mindig találtam nőt, aki felmelegítette a farkamat.

Ahogy korábban is éreztem, tudnom kellett, hova vezet ez az egész. Ki volt Emmie, és szüksége van-e segítségre. Mi másért írt volna egy srácnak az éjszaka közepén, hogy több zenére van szüksége az életében?

Emmie: Sajnálom. Unatkozom. A munkámról nem érdemes beszélni. Nem kellett volna sms-t küldenem.

Ryan: Nem mondtad, hogy honnan szerezted meg a számomat.

Emmie: De igen. Azt mondtam, varázslat.

Ryan: Persze. Felejtsd el. Csak tudni akarom, drága, szükséged van segítségre?

Jó néhány percig nem érkezett válasz. Néztem az órát.

Emmie: Miért kérdezed?

Ryan: Nem sokan írnának üzenetet egy idegennek az éjszaka közepén, és kérnének még egy dalt, mert az megnyugtatóan hatott rájuk.

Újabb néhány perc telt el.

Emmie: Rémálmom volt. A zenéd segített.

Mitől voltak rémálmai?

Küldött még egyet, ami kurvára felidegesített.

Emmie: Nem fogok több üzenetet küldeni neked. Nem lett volna szabad belekezdenem. Sajnálom.

Menekülni akart, mert túl sokat kérdezősködtem. Egyszerűen csak tudtam.

Hagytam, hogy azt higgye, nyert, egészen addig, amíg haza nem érek a munkából. Addig is a fejemben tartottam a dolgot, és folytattam a napomat. Vagy legalábbis megpróbáltam.

Nyolcadik fejezet

Emerson

 

Fordította: Sweety

 

Későn ébredtem, mivel az éjszaka nem sokat aludtam. Ami teljesen megrémisztett, hogy nem ébredtem fel, amikor Lenny, vagy Gloria lehozta az ebédemet. Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a lépcső alján, a földön van. Csak akkor párolgott el a félelmem, amikor a gondolataim az előző éjszakára terelődtek.

Ryan Warden.

A hangja, az ahogyan könnyedén gitározott. A kettő elképesztően passzolt egymáshoz.

Izgatottan hasra fordultam, és a telefonom után kutattam a rejtekhelyen. Evés közben újra át akartam olvasni az üzeneteket. Csak mikor elővettem, láttam meg, hogy van egy olvasatlan sms-em.

Ryan üzent.

Ma ő írt először nekem.

A kezem remegett, miközben átjárta a testem az izgatottság. Megnyitottam az üzenetet... és lehervadt a mosoly az arcomról.

Megkérdezte, hogy mit csinálok.

Mit válaszoljak neki? Egy pincében élek, mert a nagynéném bezárva akar tartani, mivel szemtanúja voltam valaminek, amit bárcsak sose láttam volna? Ja, és megöltek két embert miattam, de hé, minden oké. Biztos vagyok benne, hogy téged nem foglak megöletni.

Nem.

Muszáj hazudnom, hazudnom, és hazudnom, amiért gyűlöltem magam, de ha ettől biztonságban lesz, akkor meg kell tennem.

Amikor válaszoltam egy bocsánatkérő üzenetben, melyben a munkámra hivatkoztam a késlekedés miatt, amint megnyomtam a küldés gombot, azonnal meg is bántam. Túl késő volt már visszavonni, és meglepődtem milyen gyorsan válaszolt, feltéve a kérdést, hogy mivel foglalkozom.

Azt hittem, hogy a – dolgokkal – válasszal majd megúszom, főleg, amikor visszakérdeztem, hogy mit csinál. Azonban, amikor visszajött a válasza ugyanazzal az egy szóval, utáltam.  Ködösített, mert én is ezt tettem.

Mielőtt bármit is válaszoltam volna – nem mintha tudtam volna mit írni, még ha a sajnálkozás nem is volt elég – megkérdezte, honnan van meg a száma. Biztos nem olvasta újra az üzeneteket, ahogy tegnap este én tettem, mert emlékszem, hogy megírtam. Úgyhogy újra ugyanazt válaszoltam.

Ryan: Persze. Felejtsd el. Csak tudni akarom, drága, szükséged van segítségre?

A szívem megállt egy pillanatra. Drága. Nem drágám volt, hanem drága.

– Drága – mondtam ki hangosan. Mosolyogtam. Újra elolvastam az üzenetét, és értetlenkedtem a szükségem van-e segítségre kérdésén. Amit meg is kérdeztem.

Ryan: Nem sokan írnának üzenetet egy idegennek az éjszaka közepén, és kérnének még egy dalt, mert az megnyugtatóan hatott rájuk.

Teljesen igaza volt. Hülyeség volt megtennem. De adott nekem valamit, amit sosem felejtek el, ezért az igazságot írtam, hogy egy rémálomból riadtam fel, és a zenéje segített megnyugodnom. Szorítást éreztem a mellkasomban, miután elküldtem. Megbánás.

A folyamatos üzenetváltás nem működött. Nem ismertem őt, még akkor sem, ha jó embernek tűnt. Véget kellett vetnem ennek.

Muszáj volt.

A saját érdekemben és különösen az övében.

Erre azt válaszoltam, hogy nem fogok több üzenetet küldeni neki, hogy nem kellett volna ezt tennem. És hogy nagyon sajnálom.

Sajnáltam. Amiért zavartam az életét, hogy nincs benne az enyémben, hogy azt hittem, hogy folytathatom, bármi is ez... egy bimbózó barátság, amiben vonzódom hozzá. És mégis véget kell érnie.

Muszáj volt.

Ezt hajtogattam magamnak.

És amikor nem válaszolt, letöröltem a könnyeimet, és haragot éreztem. Dühös voltam magamra, amiért olyan gyorsan válaszoltam az üzenetére. Békén kellett volna hagynom.

Sóhajtva tettem el a telefont, és elindultam a padlón lévő ebédemért. Az ágyhoz vittem, és leültem enni, de hirtelen már nem is voltam éhes. Ehelyett letettem a tálcát a földre, és a mellkasomhoz húztam a térdemet. Hagytam, hogy az emlékeimből szóljon a hangja a fejemben. Ez talán majd segít átvészelnem, amíg szabad nem leszek, élve, vagy akár halva.

Órák múlva megelégeltem a könnyeket, felálltam az ágyból, csak azért, hogy ismét leüljek. A lábaim erőtlenek voltak. Megettem a tányérról, amit csak tudtam. A mogyoróvajas szendvics felét. Régebben kétszer ennyit ettem, de már összeszűkült a gyomrom. Tudtam, hogy a végén még veszélyes lehet ez a mértékű fogyás. Ha megbetegszem, akkor nem biztos, hogy felépülök belőle.

Ez akár áldás is lehet. De, amikor még éreztem, hogy van esélyem, ez csak egy újabb rémálom volt, amivel szembe kellett néznem. Legalább elegendő vizem volt a kis fürdőszobában lévő mosdókagylóból, így tudtam, hogy nem fogok kiszáradni. Ha jól emlékeztem, az ember sokáig élhet kevés vagy nulla élelemmel, ha volt vize.

Csak imádkoznom kellett, hogy ne legyek annyira beteg, ami miatt nem jutnék át a szobán keresztül a vízhez.

Az lenne a legjobb, ha Gloria vagy Lenny betegedne meg annyira, amibe belehalna. De nem voltam biztos benne, hogy Harriet ettől biztonságban lenne. Gloria még előtte hívhatná a többi fickót, hogy intézzék el Harrietet és a családját.

De csak akkor, ha Gloria vagy Lenny felhívná őket.

Ha ők nem telefonálnak, akkor kaphatnék segítséget, és Harrietnek sem esne baja.

Miért nem gondoltam erre korábban?

Talán azért, mert az ostoba félelem oly sokáig tartott bénultan.

Két embert láttam meghalni. Nem akartam, hogy még több haláleset történjen.

Az agyamban véletlenszerű gondolatok zakatoltak. Gondolatok, amikre nem kellett volna gondolnom, mert még több halálhoz kapcsolódtak.

Gloria és Lenny.

Nyögve megdörzsöltem az arcom. Ez lehetetlen volt. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy Gloria vagy Lenny ellen harcoljak. El se tudtam képzelni, hogy bármi történjen velük. Ahhoz nem eléggé, hogy azelőtt haljanak meg, hogy kapcsolatba lépnének az embereikkel. Megölni biztosan nem tudtam volna őket, és nem ismertem senkit, aki erre képes lenne. Még több életet kockáztatni ostobaság. Arra gondoltam, hogy felhívom a rendőrséget, hogy menjenek Harriethez, mielőtt értem jönnek, de akkor Gloriának még mindig lenne ideje felhívni a többieket. És még ha a rendőrök Harrietnél is lennének, a többiek valahogy besurranhatnának, és megölhetnék őket, és a rendőröket is.

Minden egyes ponton csak még több halált találtam.

Megint nem volt semmi esélyem ezekkel a gondolatokkal, ezért háttérbe szorítottam őket.

Harriet biztonságban volt, én pedig továbbra is vártam az ügyvédnél tett látogatásomig, hogy esélyt kapjak a menekülésre.

Istenem, bármit megadnék, hogy visszatérhessek azokba az időkbe, amikor a lószar, a reggeli és délutáni házimunka és a lecke írás volt az egyetlen dolog, ami miatt aggódtam.

Ehelyett csak sötét, halálra ítélt gondolatok gyötörték az agyamat.

Egészen addig, amíg előző este meg nem hallottam a gyönyörűséget.

A francba, Emerson. Ne gondolj rá.

Nehéz volt, mert olyan sokáig nem érintkeztem senkivel. Most mégis volt egy férfi, aki úgy kérdezett és ajánlott segítséget, hogy nem is ismert engem.

Átkozott legyen, amiért a szomszédba költözött.

Hogy olyan gondolatokat és testi reakciókat váltott ki belőlem, amilyeneket már régóta nem éreztem.

Komolyan, az élet nem volt igazságos.

Grimaszolva eltoltam az ágyon a tányért, és letakartam egy takaróval, hogy ne száradjon ki a kenyér. Már stabilabban álltam a lábaimon, amikor feltápászkodtam. Figyelnem kell rá, hogy többet mozogjak, és ne hagyjam magam ellustulni, nehogy elveszítsem a maradék erőmet is.

A fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy megmossam a hajam. Reméltem, hogy a feladat eltereli a gondolataimat, még ha csak egy rövid időre is.

Nem vettem a fáradságot, hogy levegyem a ruháimat. Itt volt az ideje, hogy átöltözzek, és megpróbáljam a hajam után azokat is kimosni. Nem számított, ha hajmosás közben vizesek lesznek.

Ahogy a kis mosdó előtt álltam a szokásos vágyakozás futott át az agyamon. Bárcsak lett volna itt sampon vagy balzsam, még a szappan is elég lenne. Azonban a sima víz is megtette. Ahogy eddig is.

Kinyitottam a vizet, és felkaptam a kis műanyag poharat, amit találtam. Tele töltöttem, a mosdókagyló fölé hajolva a hajamra öntöttem, és a hidegtől megborzongtam. Mégis folytattam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy azt a dalt dúdolom közben, amit Ryan énekelt nekem.

Belém hasított a szomorúság. Legszívesebben a telefonomhoz rohantam volna, hogy megnézzem, válaszolt-e végül, de erősnek kellett maradnom. Még ha válaszolt is, az sem változtatna az elhatározásomon.

Ahogy egy régi pólóval szárítottam a hajam, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy teljesen borús az ég. A pince azonban a kinti időjárástól függetlenül meleg maradt, amiért hálás voltam a téli hónapokban. Odamentem egy dobozhoz, és kiválogattam belőle a tisztának mondható ruhákat. Találtam egy régi férfi pólót, aminek az elején egy olyan logó volt, amit még sosem láttam. A térdemig ért, mint a legtöbb ruhadarab, amit a dobozokban találtam. Ruhának is felvehetném, de soha nem akarnék alatta csak az alsóneműmben járkálni. Mélyebbre ásva a dobozban, előhúztam egy levágott szárú leggingset, amelyet csak néhányszor hordtam ezelőtt. Korábban túl szűk volt. Most viszont kényelmesen simult a derekamra.

A testem régebben jó formában volt, különösen a farmon végzett munka miatt. De az évekig tartó tétlenség miatt a kulcscsontom és a bordáim is kilátszottak. Bár nagyjából napi két egyszerű ételt kaptam, úgy tűnt, a kalóriák nem tették a dolgukat. Nem értettem, hogyan lettem ilyen sovány.

Az ágy előtti szabad helyre leterítettem egy takarót. Ráléptem, majd lefeküdtem a földre.

Feltoltam a testem. Vagyis megpróbáltam. Félig-meddig sikerült – hörögve és lihegve – majd visszaestem. Elhanyagoltam a gyakorlatokat, mivel gyengének éreztem magam, de muszáj volt megcsinálnom őket.

Az arcomra ejtettem a karomat, hogy érezzem a sebeim kemény barázdáit. Annyira emeltem fel a kezem, hogy a kiemelkedő vonalakat bámuljam. Végigsimítottam rajtuk az ujjam. További hegek sorakoztak a combomon, közvetlenül a térdem felett érve véget. A mellkasomhoz vittem az ujjam, és megtapogattam az ott lévő sebhelyeket.

Kevesebb volt, mint a karomon és a combomon, de ahhoz elég, hogy észrevehető legyen.

Hagytam, hogy a földre essen a karom, és a plafont bámultam.

Lépések dübörögtek fentről, ami azt jelezte, hogy valaki épp most jött haza, vagy kikelt az ágyból, vagy felállt a kanapéról, hogy a konyhába menjen. Mivel a konyha pont fölöttem volt, a lépések hangosabbak lettek, így tudtam, hogy oda tart.

Felemeltem a kezem, és a középső ujjam a plafon felé tartottam.

Basszák meg.

Basszák meg, amit csinálnak.

Basszák meg, hogy ilyenek.

Kibaszottul basszák meg.

Nevetés tört ki belőlem, de zokogásba torkollott.

Bassza meg.

Bassza meg az életem.

Megérte reménykednem?

Ha nem kellett volna Harrietre gondolnom, felmentem volna a lépcsőn, dörömböltem volna az ajtón, és bemostam volna annak, aki kinyitja. Akkor talán megöltek volna.

Csakhogy nem volt erőm hozzá, hogy ezt megtegyem.

Gyenge voltam, nemcsak testileg, de lelkileg is.

Az egyetlen jó dolgot, amim volt, eltaszítottam magamtól. De meg kellett tennem. Legalább a nyomorúságos létezésemben valamit adhattam annak az embernek.

Biztonságot. Mindaddig, amíg azt tettem, amit mondtak... és ezt megtettem értük.