5.-6. Fejezet

 

Ötödik fejezet

Emerson

 

Fordította: Sweety

 

Újabb néhány nap telt el, és Ryan nem nagyon mutatkozott errefelé. Biztosan dolgozott. Jó lenne tudni, hogy mivel keresi a kenyerét. Valami olyasminek kellett lennie, ahol nehezet kellett emelnie. Egy kora reggel volt szerencsém figyelni, ahogy a teraszon, egy szál tréninggatyában felüléseket és fekvőtámaszokat csinált.

Igen, láttam már korábban is pasikat edzeni, de Ryan Warden edzése akár egy új tévéshow is lehetne, amit minden nő nézne.

Ezen gondolkodtam vacsora közben, ami püréből és valami fura kinézetű húsból állt, hogy milyen jó lenne, ha minden reggel Ryan műsorát nézhetném. Bár úgy tűnt, hogy a szórványos felbukkanása is napokig aktívan tartja az elmémet. Mégis alig vártam az ismétlést.

Ettől zaklató lettem? Perverz? Talán mindkettő, amitől egy kicsit rosszul éreztem magam. Rendben, ettől a naptól kezdve nem figyeltem Ryant olyan sokat.

Legalábbis megpróbáltam.

Azt a papírt is széttéptem, amin a telefonszáma volt. Korábban kávét iszogatva ült a teraszán, és telefonon beszélt valami gipszkarton megrendelésről. Lediktálta a számát, és miközben a mellkasomhoz szorítottam a jegyzetfüzetemet, mert éppen abba firkálgattam, gyorsan leírtam. Nem tudtam, miért, vagy mit fogok vele kezdeni, de a kezem azelőtt működésbe lendült, hogy az agyam kapcsolt volna.

Kezdett túl sok lenni a Ryanre irányuló figyelmem. Igen, tényleg le kellett állnom. Különösen, hogy tudtam, hogy ebből semmi sem sülhet ki.

De aztán a nyitott ablakomon keresztül hallottam, ahogy a hátsó ajtaja csattanva kinyílt.

– Ez aztán szép – mondta valaki hangosan, és biztos voltam benne, hogy egy nő hangja volt.

Egy nő.

Az a nő, aki Declannel volt?

Ryan barátja?

Félrelöktem a tányéromat, felálltam az ágyon, és kinéztem, majd elkomorodtam, amikor láttam, hogy nem a barátja az. Helyette egy nő volt, akit nem láttam még Ryan közelében, és az ahogyan ránézett, felfordította a gyomrom.

Normális dolog gyűlölni egy olyan embert, akivel még sosem találkoztam?

– Igen, nekem is tetszik – válaszolta Ryan. Kortyolt egyet a kezében tartott pohárból. Odakint sötét volt, de a házból kiszűrődő fényben látható volt a hátsó terasz. Ryan poharában a folyadék sötétbarna, vagy fekete volt.

A nő kezében tartott poharában ugyanilyen színű likőr volt – kétlem, hogy üdítőt ittak.

– Mióta laksz itt?– kérdezte a nő. Nyilvánvaló, hogy nem ismerte túl jól Ryant. Akkor miért voltak most együtt?

– Néhány hete – mondta halk és érdes hangon. Egy hang, ami azt akartam, hogy hozzám beszéljen. Szemek, amik azt akartam, hogy úgy nézzenek a testemre, mintha az övé lenne.

Amíg eszembe nem jutott, hogy egyáltalán nem olyan voltam, mint a nő. Nagy mellek, hosszú lábak, szőke haj, rövid szoknya, szűk felső. Nekem sötét hajam és szemem volt és látható sebhelyeim. Ráadásul alacsony és sovány voltam, akár egy kiéheztetett agár.

Féltékeny voltam?

Hogy lettem volna féltékeny?

Ryan jóképű volt, de valójában nem érezhettem iránta semmit. Az fura lett volna.

Nem is éreztem.

A fickó gyakorlatilag egy idegen volt.

A fejfájástól hirtelen lüktetni kezdett a halántékom. Egy pici, nyirkos pincébe zárva az évek alatt végül kezdtem elveszíteni a fejem. Eléggé ahhoz, hogy érzelmeket tápláljak egy férfi iránt, akit nem is ismertem. Egy idősebb férfi iránt.

Nem. Nem voltam féltékeny. Nem is engedtem meg magamnak.

– Akarsz menni az étterembe? – kérdezte Ryan. Randira vitte a lányt.

Lehunytam a szemem, és a fejemet a párkányra hajtottam. Egy látomás, ahogy a nő haját markolom, hogy el kelljen tűnnie mellőle, jelent meg a fejemben. – Ne legyél hülye, Emerson – motyogtam magamban.

Amikor visszanéztem, kezemmel eltakartam a számat, és lehuppantam az ágyra. Ryan errefelé nézett. Nem láthatott meg engem. Lehetetlenség. Az ablak apró volt, sötét, és a drótkerítéssel takarta a fejem tetejét és a szememet.

Megmozdítva a kezem, mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam háborgó szívemet. Megbillentettem a fejem, és füleltem, hogy halljak valamit. Beszéltek. De ha hallani akartam, hogy mit mondanak, közelebb kellett mennem.

Lassan, remegő lábakkal felegyenesedtem. Hátamat a falnak támasztva az ablak mellé álltam, és a fejemet a résnyire nyitott ablakhoz szorítottam. A hangjuk tisztává vált.

– Én nem hallottam semmit – mondta a nő.

– Hmm – morogta Ryan.

– Hé. – A hangja megváltozott, halkabb és édesebb lett. – Mit szólnál, a vacsora előtt egy kis desszerthez?

Ryan kuncogott. – Azt szeretnéd?

– Igen, bébi. Határozottan ezt akarom.

Összeszorítottam a fogaimat. Valójában nem arról beszélt, amire én gondoltam. Nem tehette.

Megkockáztattam, és lopva kikukucskáltam az ablakon. A szemem tágra nyílt, amikor megláttam, hogy Ryan kinyújtja a kezét, megragadja a nő karját, és magához rántja. A szájuk összeért. A nő felnyögött, majd, mikor Ryan felkapta, hogy a terasz asztalára ültesse, újra felnyögött.

A nő szinte felfalta, miközben a keze a szoknyája alá csúszott.

Legszívesebben ráordítottam volna, hogy nem tudhatja, hol volt korábban a nő, vagy valami hangos zajt csaptam volna, hogy megijesszem őket, és megálljanak.

Jobbat érdemelt volna. Valakit, aki jól öltözött. Aki elment volna vacsorázni, még a desszert előtt... De nem panaszkodott.

Aztán leesett.

Ilyen lehetett egy egyéjszakás kaland.

Talán egyszerűen csak reméltem, hogy ez az, mert tényleg nem akartam azt a nőt neki. Furán csókolta, majdnem szétnyalta az arcát. A körmei olyanok voltak, mint a karmok, ahogy fel-alá futtatta őket a hátán.

Elakadt a lélegzetem, amikor láttam, hogy Ryan lerántja róla a bugyiját.

– Nedves vagy már, édesem? – kérdezte durva, teljesen beindult hangon.

– Istenem, igen – lihegte a lány.

El akartam fordítani a fejem, de aztán megragadta a pólóját, és azt mondta: – Nem kell előjáték, bébi. Készen állok.

Mit jelentett ez?

Mire készen?

Ha a szívem dobogása nem süketített volna meg, akkor most egy tompa ceruzával szúrtam volna át a dobhártyámat.

– Biztos?

– Ó, igen. Már akkor benedvesedtem, amikor először megláttalak. Most, hogy érezlek, még nedvesebb vagyok.

Ezt nem kellett volna hallanom. Felhúztam az orrom, és összeszorítottam a fogaimat. Kedvem lett volna a fejem a falba verni.

Ryan keze eltűnt közöttük. Hozzáért a lányhoz?

A nő elmosolyodott. – Én megmondtam.

Ryan halkan morgott, amitől a szívem hevesebben vert. A hátsó zsebéből előkapta a tárcáját, kivett belőle valamit, mielőtt a földre dobta. A keze még egy pillanatra visszatért kettőjük közé, majd előre tolta a csípőjét. A nő hosszan nyögött. Ryan a torka mélyéről morgott, aztán egymásnak estek kézzel, szájjal és fogakkal.

Ekkor vettem észre, hogy megdugja őt.

– Keményebben – kiáltotta.

A tekintetem a csípőjére szegeződött. Egyre csak ki-be járt, újra és újra.

A gyomrom remegett, valami összerándult lejjebb, és rájöttem, mit értett nedves alatt, amikor hirtelen megéreztem, hogy a bugyim átnedvesedik.

El kellett fordulnom.

Ne nézd tovább.

Rossz volt.

Nagyon rossz.

De nem tudtam levenni a szemem a csípőjéről, ahogy behatolt, majd ki-be csúszott.

A csiklóm lüktetett. Soha nem csinált még ilyet. Még akkor sem, amikor magamhoz nyúltam.

Miért lüktetett attól a látványtól, ahogy Ryan kefélt?

Bár értettem, hogy az emberek miért néznek pornót, és miért élvezik, de ez, ebben a pillanatban és az én helyzetemben, minden szempontból rossz volt. Az, hogy itt és most felizgultam, teljesen összezavarta az agyamat. Mi a franc volt velem a baj?

A nő úgy nyögött és kiabált, mint valami pornósztár. Nem mintha valaha is láttam volna, de hallottam, ahogy mások beszéltek róla. Idegesített a hangja. Ha én a helyében lennék, csendesebb lennék. Sokkal többet csókolóznék vele. Meztelenül akarnám, hogy ahol csak lehet megérinthessem.

Kiszáradt a szám.

A helyében akartam lenni.

Azt akartam, hogy Ryan engem dugjon.

Mindenféle módon.

Ha nem lennék totál kiakadva, biztos benyúlnék a bugyimba, és megérinteném magam, de most nem tudtam ezt megtenni. Rossz érzés volt.

Ehelyett térdre ereszkedtem, kezemet a combomra szorítottam, és mélyeket lélegeztem. Próbáltam megnyugodni. Undorodtam magamtól amiért néztem. Ez magánügy volt. Nem kellett volna ezt tennem. Undorodtam, amiért tetszett, és azért is, hogy Ryant akartam, amitől nemcsak a csiklóm lüktetett, hanem lejjebb is. Ahol azt akartam, hogy bennem legyen.

A nő kéjes sikolya megütötte a fülemet. Hangos volt. Mivel nem akartam hallani, milyen Ryan amikor elélvez, az ágyra kuporodtam, és a fejemre húztam a kabátot. Megfordult egy gondolat a fejembe, hogy én is lehetnék az a nő, de azonnal el is hessegettem, és számolni kezdtem.

Abban a pillanatban tudtam, hogy a figyelmem elterelése Ryanről nem lehet csak egy gondolat. Tettekre kell váltanom, különben a beteges vonzalmam rossz irányba fordul. Kizárt dolog, hogy olyan szörnyeteggé váljak, mint Gloria.

Valószínűleg túlzásba vittem, túl gondoltam, hogy mi történhet, ha továbbra is Ryant figyelem, de nem kockáztathattam.

Ő a szomszédom, de meg kellett fékeznem a kíváncsiságomat.

Úgy fogom folytatni a napjaimat, mintha Ryan Warden nem is költözött volna oda.

Unalmas életemet azzal tölteném, hogy az elmúlt években olvasott könyveket újra és újra elolvasnám. Rajzolnék, írnék, takarítanék, tornáznék, és próbálnék életben maradni, amíg lehetőségem nem lesz elmenekülni.

Ha lesz rá lehetőségem.

Nem, meg fogom tenni.

Ahogy Lenny mondta, a pénzemet akarták. Hinnem kellett, hogy életben tartanak, hogy személyesen írjak alá, vagy valami, különben már régen megszabadultak volna tőlem. Minden egyes lélegzetvételemmel ezt kellett hinnem.

Hatodik fejezet

Emerson

 

Fordította: Sweety

 

A legcsodálatosabb dolog körülbelül egy hónappal később történt. Betartottam a saját magamnak tett ígéretem, és csak akkor néztem ki az ablakon, amikor tudtam, hogy Ryan dolgozik. Nem tudtam, mit csinál éjszaka vagy hajnalban. Hogy edzett-e vagy sem.

Későre járt, olyan későre, hogy a hold már fényesen ragyogott az égen. Egy rémálomból ébredtem izzadtan, remegve és kalapáló szívvel. Aztán meghallottam. Először csak egy halkan szóló gitár volt. Tudtam, hogy ez nem az a zene, amit Gloria vagy Lenny hallgatott, mert az kemény és lüktető volt.

Ez gyönyörű volt.

Egyik kezemet végigfuttatva az arcomon, kikeltem az ágyból, eleget láttam a mosdóból kiszűrődő fényben, amit mindig felkapcsoltam, az ajtót annyira behajtva, hogy ne vetődjön fény az ablakra. Ahogy távolodtam az ágyamtól, a zene halkabb lett. Visszapillantottam az ablakhoz. Ryan zenélt? Visszamentem az ágyhoz. Mivel meleg éjszaka volt, az ablakot nyitva hagytam. Felkapaszkodtam, és a falnak támaszkodtam.

A gitár húrjainak lágy pengése varázslatos volt.

Olyan régen nem hallottam már ilyen szépet.

Ami még varázslatosabbá tette, az a hang volt, amely énekelni kezdett a dallamra.

Ryan mély baritonja, együtt a gitárral,arra késztetett, hogy belemarkoljak a pólómbaa mellkasomnál. A könnyek gyorsan megtöltötték a szemem, éskicsordultak, nyomot hagyvaaz arcomon.

Megfordultam, az arcomat a téglafalhoz szorítottam, és nem tudtam megállni, hogy felnyúljak, hogy az ujjaim az ablakpárkányt érintsék. Közel akartam kerülni hozzá, és az egész testemet a zenéjébe burkolni. Nem tudtam, hogy ez egy ismert dal volt-e, vagy egy olyan, amit ő maga írt, bármi is volt, imádtam.

Ez olyasmi volt, amire szükségem volt. A lágyság érzésére, valami gyengédségre, ami a lelkemhez szól, és lángra lobbantjabenne az életet.

Elfordítva a fejem, a homlokomat a téglának támasztottam. A másik kezemet a falhoz szorítottam. Hallgattam, éreztem, és halkan sírtam a csodán.

Amikor a dal véget ért, és elkezdte a következőt, maradtam, ahol voltam, nem akartam elszalasztani valamit, ami teljesenátmelegített. Ryan nem tudta, de egy lélegzetelállító élményt osztott meg velem, és én ezt mindig nagy becsben fogom tartani.

Amikor belekezdett egy másikba, amit viszont már ismertem, halkan dúdoltam vele együtt.

Apám és én szerettük a zenét. Nem telt el nap, hogy ne szólt volna a háttérben egy lemez, CD vagy rádió.

Egy nap azzal nyaggattam, hogy haladjon a korral, és vegyen egy Bluetooth hangszórót, amihez csatlakoztathatjuk a telefonjainkat. A válasza az volt, hogy – Emmie, nem kell pénzt pazarolnunk valami bústótravagy mire. Ott van a hifim és a rádiók. Megvan minden, amire kettőnknek szükségünk van. – És meg is volt. Zene mellett dolgoztunk, ettünk és takarítottunk nap, mint nap. Próbáltunk együtt énekelni a dalokkal, de apának és nekem szörnyű hangunk volt. A zene sok szép pillanatot elevenített fel az emlékeimből.

Eltakartam a számat, amikor feltört belőlem a zokogás. Hiányzott az apám. Hiányoztak a régi barátaim a másik iskolából. Hiányzott a farm. Hiányoztak az állatok. Hiányzott a szabadságom.

Ryan egy másik dalba kezdett, ujjai könnyedén siklottak a húrokon. Miért volt ébren ilyen későn? Alvászavara volt?

Hirtelen abbahagyta a játékot. A szívem megszakadt. Többre volt szükségem, többet akartam. Anélkül, hogy igazán meggondoltam volna, felpattantam az ágyról, átvágtam a szobán, és előhúztam a telefonomat a rejtekhelyéről. Megnyitottam az üzenetküldést, és az anonim sms-alkalmazást használva, amely a számomtól eltérő, lenyomozhatatlan számmal küldi az üzenetet, beírtam, hogy Kérlek, játssz még. Megnyomtam a Küldés gombot az egyetlen számra, amit a telefonomban tároltam. Hogy miért mentettem el, azt nem tudtam, hiszen széttéptem azt a papírt, amin a száma volt.

A szívem a torkomban dobogott.

Üzenetet küldtem Ryannek.

Üzentem, mert több szépségre volt szükségem az életemben.

Mert a játékát hallva eszembe jutottak a szép idők, amiket átéltem.

Azok a szép idők, amikor szeretve, biztonságban és boldog voltam.

A telefonnal babráltam, amikor rezgett a kezemben.

Megnyaltam a kiszáradt számat, majd beleharaptam az alsó ajkamba. Vajon megnyissam? Nem voltam biztos benne, hogy el kellene olvasnom.

A pulzusom ezerrel vert, a fejemben lüktetett az aggodalom.

Remegő kézzel nyomtam meg a gombot, hogy megnyissam az üzenetét. Azt válaszolta: Ki vagy?

Letöröltem az ajkam felett gyöngyöző izzadtságot. Az idegesség a gyomromba mart. Mégis válaszoltam. Valaki, akinek zenére van most szüksége.

Megnyomtam a Küldés gombot, és rögtön megbántam. Azt fogja gondolni, azt akarom, hogy egész éjjel játsszon?

A telefon zümmögött. Mivel épp most írtam a számához a nevét, felugrott az új üzenet:

Ryan: Errefelé laksz?

Ismeretlen: Igen.

Ryan: Hol?

A kérdést figyelmen kívül hagyva újra kértem.

Ismeretlen: Csak még egy dalt. Kérlek.

Nem válaszolt. Lehajtott fejjel becsuktam a szemem, és a mellkasomhoz szorítottam a telefonomat. Ekkor azonban meghallottam. A szám elé kaptam a kezem, és visszarohantam az ágyhoz. Felmásztam rá, és az ablak mellé álltam.

Ryan hangja csodálatosan keveredett az ütemmel. Ez egy country dal volt, és jobban szerettem, mint bármelyik másikat, mert ezt nekem énekelte, pedig azt se tudta, hogy ki vagyok. De ez a tény nem érdekelt.

Kibámultam az éjszakai égboltra, és hallgattam egy dalt egy gyönyörűen őrült nőről. Évek óta ez volt a legszebb pillanat. A mellkasomat szét feszítette a sok érzelem.

Én akartam lenni a dalban szereplő nő.

A boldogság és szomorúság könnyei folytak le az arcomon. Bár csodálatos volt hallgatni, semmi mást nem akartam jobban, mint hogy Ryan nekem énekelje.

Nekem.

A sebhelyes, megjelölt, mocskos nőnek.

Amikor a végére ért, meg akartam kérni, hogy énekelje el újra és újra.

Ryan: Tessék. A még egy dal.

A mosolyom régóta nem volt ilyen hatalmas.

Ismeretlen: Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Ryan: Miért volt rá szükséged?

Ismeretlen: Csodálatosan játszol, és a hangod... megnyugtató.

Mivel tudni akartam, hogy odakint írja-e az sms-t, vagy bent a házban, meg kellett néznem. Később majd megrugdosom magam a pillanatnyi gyengeségért.

Ujjaimmal megragadtam az ablakpárkányt, és előre hajoltam, hogy kinézzek. Egy szál farmerben állt a teraszon, csípőre tett kézzel, és a környék házait figyelte.

Nem tudta, hogy a szomszédban vagyok, és őt nézem.

Ryan az egyik kezével végigsimított a haján, a másikat, amelyben a telefonját tartotta, a mellkasához emelte.

Ryan: Szükséged van segítségre?

Nem sejtette, hogy én már ekkor tudtam, hogy jó ember. Egy olyan ember, aki nem érdemelt meg egy olyan terhet, mint én.

Ismeretlen: Nem. Elnézést, hogy zavartalak.

Ryan: Hogy szerezted meg ezt a számot?

Ismeretlen: Varázslat. Most megyek aludni.

Odanézve láttam, hogy elolvassa a válaszom, körbepillant, majd leejti a karját. Sóhajtott. Amikor megfordult, megpillanthattam az arcát, mielőtt hirtelen belépett volna a hátsó ajtón. Összehúzott szemöldökkel, bosszúsnak és aggódónak tűnt. Valószínűleg azt hitte, hogy az ágya végében állva talál engem egy baltával a kezemben, vagy valami hasonló őrültség.

Istenem, mit tettem?

Ismeretlen: Ígérem, nem fogok bajt okozni. Ez volt a megfelelő lépés. Nem akartam, hogy aggódjon.

Amikor nem jött válasz, arra gondoltam, hogy valószínűleg készült lefeküdni. Fogat mosott... olyasmit, amit már régóta nem csináltam. Megmostam őket vízzel, anyagot használva tisztítottam őket, amennyire csak tudtam. Vagy Ryan zuhanyozhatott, egy másik dolog, amit szerettem volna megtenni. A mosdóból folyó víz csak ennyire volt képes. Így mindig undorítónak éreztem magam, minden nap.

Lehuppantam az ágyra, megnyitottam a képernyőt, hogy megnézzem az üzeneteit. Végigsimítottam rajtuk az ujjaimmal, és elmosolyodtam magamban. Beszéltem valakivel a való világban.

Egy őrült társalgás, de mégiscsak az volt. Még ha csekélység is, számomra jelentett valamit. Ahogy az is, ahogyan énekelt. Két ujjamat az ajkamra szorítottam, nehogy szédülten felnevessek.

Ezt az éjszakát életem végéig becsben fogom tartani.

Ryan nem tudta, de egy ajándékot adott nekem.

Majdnem felsikítottam, amikor a telefonom rezgett.

Legörgettem az aljára, és elolvastam a szöveget.

Ryan: Gondolom, azt majd meglátom.

Meg fogja.

Ismeretlen: Meg fogod.

Ryan: Hogy hívnak?

A szívem nagyot ugrott. Nem mondhattam meg neki a nevemet. Vagy mégis? Nem, ha keresne is rólam bármit, csak a rendőrségi jelentést találná arról, amit Gloria mondott nekik. Ha van esze utána nézne, és akkor megtudná, hogy a házban voltam. Soha nem kockáztatnám az ő vagy bárki más életét.

Bár talán legalább egy részét elárulhatnám neki. Emmie. Gyorsan még hozzátettem, hogy ne tűnjek úgy, mintha már tudnám: A tiéd?

Ryan: Warden.

Megadta a vezetéknevét, de nem bántam. Még mindig beszélt, úgyhogy ezzel a névvel folytattam.

Emmie: Köszönöm még egyszer, Warden.

Ryan: Hány éves vagy?

A fenébe, mi lenne a számára megfelelő válasz? Nem gondoltam, hogy folytatja az sms-ezést egy tizenkilenc éves lánnyal. A harmincas évei végén járhatott, legalábbis szerintem.

Emmie: Miért?

Ryan: Tudnom kell, hogy nem valami kölyöknek írogatok.

Nem voltam gyerek, még akkor sem, ha szerinte egy tinédzser még mindig gyereknek számít. Apám mindig is azt mondta, hogy a koromhoz képest öreg vagyok, és biztos voltam benne, hogy az elmúlt két évben még többet öregedtem. Harminc. Ez volt a legjobb életkor, amit abban a pillanatban el tudtam képzelni.

Ryan: Miért vagy fent ilyen későn?

Emmie: És te miért?

Ryan: Nem tudtam aludni.

Elmosolyodtam.

Emmie: Én sem.

Ryan: Jobb, ha megpróbálsz aludni. Jó éjt, Emmie.

Az egész testem átmelegedett.

Emmie: Jó éjt, Warden.

Hátradőltem, a mellkasomhoz szorítva a telefont. Ez veszélyes volt. Nem kellett volna üzenetet küldenem neki. Már így is ő volt a figyelmem tárgya, és most pedig... eufórikusan éreztem magam miatta. Intenzív boldogság. Megijesztett.

Azonban mégis sikerült abbahagynom a megfigyelését.

Csakhogy volt egy olyan érzésem, hogy ezzel még nem vagyok kint a vízből. Látni akartam, nézni őt. Látni, ahogy mozog a szája, és elképzelni, hogy csak nekem énekel. Sóhajtva felültem. El kellett rejtenem a telefont, hátha Gloria vagy Lenny lejön, amíg én alszom, és megtalálja. Gyorsan elrejtettem, és tettem valami butaságot. A dalt dúdolva táncoltam az ágyhoz.

Halkan nevetve lefeküdtem, és magamra húztam a kabátot. Egy másik kabátot a fejem alá tűrtem, és lehunytam a szemem. A sötétben mosolyra húzódott az ajkam, mert gondolatban még mindig hallottam a hangját, ahogy azt az egy dalt énekli. Egy dalt, amit akár többször is meghallgatnék, ha Ryan énekelné.

Ez volt a legjobb módja az elalvásnak.