1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

Emerson

Fordította: Sweety

 

Az a nap, mikor az édesapám, hat hónappal ezelőtt, hatvanévesen meghalt, volt az a nap, amikor megszűntem létezni. Őszintén szólva, úgy éreztem, hogy abban a mentőautóban ért véget a világom, ahol az utolsó lélegzetét vette. Az apám, a barátom és bizalmasom volt egy személyben.

Igazságtalan az élet.

A szívem még mindig fájt. A mellkasom minden egyes lélegzetvételemmel olyan fájdalmasan szorult össze, mintha egy boa constrictor tekeredett volna szorosan köré.

Anyámra nem emlékeztem. Kétéves koromban, egy kígyómarás miatt vesztette életét. Mivel kint éltünk egy birtokon, túl messze voltunk ahhoz, hogy segítséget szerezzünk. Mire a mentők megérkeztek, ő már halott volt. Legalábbis apám ezt mondta nekem, akinek teljes szívemből hittem.

Amikor apa meghalt, nem maradt senkim, kivéve Gloriát, anyám huszonöt éves – nálam nyolc évvel idősebb – húgát, és az ő rohadék barátját, Lenny-t, aki nagyjából egyidős volt Gloriával. Igazából nem ismertem, mert nem is érdekelt. Apának és nekem semmi közünk nem volt Gloriához. Semmit sem tudtam a nőről azon túl, amit apa mesélt. Hogy egy fiatal bolond volt, és mindig meggyűlt a baja a törvénnyel, miután a szülei, azaz anyám szülei egy év különbséggel meghaltak.

Még arra sem tudtam rávenni magam, hogy a nagynénémnek szólítsam. Számomra ő nem volt családtag. Csak egy ember volt az, de ő már elment.

Szerencsére az elidegenedett családom távol maradt tőlem, és hagyták, hogy gyászoljak. A rutinom kőbe vésődött azóta, hogy hozzájuk költöztem. Suliba menni, aztán haza, vacsorát készíteni magamnak, megenni a szobámban, tanulni, és lefeküdni aludni.

Amikor először léptem be az ajtajukon, azt mondták, hogy csinálhatok, amit akarok, de kilencre legyek otthon, tízre ágyban, és takarítsak el magam után. Gloria ezután unott arckifejezéssel, azzal folytatta, hogy mivel nem a rabszolgám, magamnak kell majd főznöm. Amivel nem volt semmi bajom. Már évek óta független voltam, hiszen apa az ötven holdnyi földünk gondozásával volt elfoglalva.

Egy év, és elköltözhetek innen.

Egy év, és elég idős leszek ahhoz, hogy egyedül éljek. Apa életbiztosítási pénzét akartam felhasználni, meg azt is, ami a bankszámláján volt, és aztán ott volt az az összeg, amit a birtok körüli segítségből spóroltam meg, és akkor megszabadulhatok tőlük.

Aztán hét év múlva hozzáférhetnék az örökségemhez.

Apa nem volt hülye. Tudta, hogyan fektesse be a pénzét, és ez megtérült. Huszonöt éves koromra milliomos leszek.

Csakhogy én az egészet feladtam volna, az összes pénzt, ha apám velem lehetett volna.

– Hé, mit szólnál, ha lemennénk a tóhoz beszélgetni?

Legszívesebben felnyögtem volna, de visszatartottam, és Donny felé fordultam. Hogy miért egyeztem bele egyáltalán ebbe a randevúba, nem tudtam. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy megvizsgáltassam az ép eszemet. Bár egy kis vörös hajú ördög ült a vállamon, ami gyakran bátorított arra, hogy hülyeségeket csináljak. Harriet White, egy közeli barátom az új iskolámból, rábeszélt, hogy adjak egy esélyt Donnynak. Valójában könyörgött, mert a srác annak a Walt nevű fiúnak a legjobb barátja volt, aki tetszett neki.

Mivel azonban Donny megemlítette a tavat, a jól ismert csókolózó helyet, tudtam, hogy csak egy dolgot akar, és azt én nem fogom megadni neki.

– Nem, köszönöm. Nem érzem túl jól magam. – Végig kellett ülnöm, ahogy egy órán át a fociról beszélt. Már majd elaludtam. – Az utca végén lakom. Nem tudnál hazavinni?

Elkomorult. – Azt hittem, Harrietnél alszol.

A fenébe, úgy volt, hogy ott maradok. Még a táskámat is ledobtam nála, de most nem akartam szembenézni vele és az összes kérdésével.

– Igen, de ha elkaptam valamit, nem akarok ott maradni. Majd írok neki egy sms-t. – Elővettem a telefonomat, és hadonásztam vele.

– Rendben – sóhajtott fel.

Én: Sajnálom, nem maradhatok. Nem érzem jól magam. Biztos valami rosszat ettem.

Harriet: MI? Kizárt, el kell mondanod, hogy ment.

Én: Holnap a suliban. Ígérem.

Harriet: Annyira forgatom most a szemem.

Nem vettem a fáradtságot, hogy válaszoljak, mivel Donny már befordult az utcánkba. – A következő háztömbben, a nyolcas számú házban.

Hümmögött az orra alatt. Amikor megállt, leállította a kocsiját. – Bekísérlek.

Ez kedves volt, de felesleges. – Nem kell...

– Emerson, csak engedd meg.

– Oké – suttogtam, és hirtelen sajnáltam, hogy nem vonzódom hozzá. Kedves volt, hogy felvett Harrietnél, kinyitotta nekem az ajtókat, gondoskodott róla, hogy jól érezzem magam a helyen, ahol ettünk. De mégsem volt meg köztünk a szikra.

Talán csak megtörtem.

Nem akartam minden felelősséget Donnyra hárítani, mert csak beszélt és beszélt egy sportról, amit nyilvánvalóan szeretett. Én is hibás voltam. Hagytam magam rávenni, hogy randizzak vele, amikor nem voltam a megfelelő lelkiállapotban.

Amikor megkerülte a kocsit, gyorsan kinyitottam az ajtót, és kiszálltam, mielőtt odaért volna. – Sajnálom a ma estét.

– Valóban?

– Igen. Én... – Vállat vontam. – Tudom, hogy már jó ideje, hogy apám meghalt, de még mindig fáj, és még mindig nem tudom túltenni magam a fájdalmon. Talán, ha majd képes leszek rá, újrázhatnánk?

Végre újra mosolygott. – Örülnék neki.

Addig is remélem, hogy másvalaki felkelti a figyelmét. Legalább nem hagytuk, hogy az este keserű szájízzel érjen véget. Lassan sétáltunk a bejárati ajtóhoz, Donny a derekamra tette a kezét. Olyan régimódi úriember volt, és én magamba rúgtam, amiért nem szerettem a focit. Talán akkor jobban vonzódnék hozzá.

Azonban nem volt kedvem bármit is erőltetni kettőnk között. Szerencsére ő sem erőltette a témát.

A veranda ajtajánál megfordultam, és elmosolyodtam. – Köszönöm a vacsorát.

– Szívesen. Remélem, hamarosan jobban leszel.

Szélesen elmosolyodtam, és bólintottam. – Én is.

– Nem bánod, ha megcsókolom az arcodat?

Látod, annyira aranyos volt.

– Nem bánom. – A mosoly beragyogta az arcát. Gyengéden megfogta a vállam. Közelebb hajolt, és ajkát lágyan az arcomra tapasztotta.

Amikor a testem egyáltalán nem reagált rá, legszívesebben felpofoztam volna magam.

Még mindig mosolyogva hátrált. A kilincsért nyúltam, és elfordítottam, ellenőrizve, hogy nincs-e bezárva. – Nos, még egyszer köszönöm.

– Köszönöm, hogy eljöttél.

Belöktem az ajtót, készen arra, hogy hátrafelé lépjek be rajta, hogy ne érezzem magam kínosan. Csak egy sikoly szakadt ki a számból, amikor keményen megragadták a nyakamt. A testemet hátrarántották. Láttam, hogy Donny szemei tágra nyíltak, majd felkiáltott: – Hé! – és elindult felém.

Csak miután belépett az ajtón, csapták be azt.

Csend.

Csak egy pillanatig, amíg fel nem kiáltottam, amikor a padlóra löktek, és térdre estem.

– Mi a fasz van? Mi a fasz? – üvöltött rám Gloria, a nagynéném.

Ekkor vettem szemügyre a szobát. Egy másodperc alatt megláttam egy fiatalabb tinédzsert, aki félmeztelenül feküdt a kanapén. Úgy tűnt, nincs magánál. Egy férfi állt előtte, aki épp a nadrágját igazgatta. Volt egy kamera, extra fények és még két másik férfi a szobában. Az egyik Lenny volt, a nagynéném barátja.

– Térdre! – morogták. Hátranéztem Donnyra és a mögötte álló férfira.

Nem. Nem, nem, nem. Egy pisztolyt szegeztek Donny fejéhez. A fiú térdre rogyott. Könnyes szemeit rám szegezte.

– Kérem, kérem, csak engedje el – könyörögtem.

A hajamat megragadták, a fejemet hátrarántották. Gloria az arcomba mászott. – Nem kéne itt lenned. – A hajamat használva durván megrázta a fejem.

– Kérlek, engedd el – könyörögtem. Felemelve a karomat, remegő kezemmel fogtam meg a pólóját. – Kérlek. Nem fog mondani semmit.

– Nem fogok – suttogta Donny.

– Bassza meg! – kiáltott Gloria. Engedett a szorításán, és megpördült, hogy szembeforduljon a többiekkel. – A raktárba kellett volna mennünk.

– Kicsim, tudod, hogy nem lehetett. Meleg van. Többen is figyelnek.

– Másik helyet kell keresnünk – mondta a Donny mögött álló férfi. – De.... – Donnyra pillantott.

Gloria végigszántotta haján. Aztán bólintott.

– Nem! – Kiáltottam, de már késő volt.

Még csak nem is hallottam a lövést. Csak azt láttam, hogy Donny teste a padlóra esik. Nem lélegzett. Nem pislogott. Nem mozdult. Élettelen szemei felém meredtek.

Elhallgattam. Kezemet a szőnyegre csapva öklendeztem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Donny. Megöltem őt. Az én hibám volt.

A vér átitatta a szőnyeget. A fején lévő lyukból csurgott a vére.

Öklendeztem, miközben könnyek folytak végig az arcomon. A testem megremegett, és egy zaj ütötte meg a fülemet. Nyöszörgés és jajgatás. Rájöttem, hogy belőlem jön.

– Mi legyen vele? – kérdezte valaki. Nem érdekelt, hogy ki. Nem néztem oda. Csak Donny–t láttam. Előttem feküdt holtan.

Az én hibám.

Minden az én hibám.

Mert randizni akart velem, és ezért most meghalt.

– Pofa be – üvöltötte.

Összeszorítottam az ajkaimat, de nem tudtam megállítani a nyöszörgést, a könnyeket. A torkom összeszorult, és ziháltam.

– Nem ölhetjük meg.

– Mi a faszért nem? – kérdezte. Gloria odalépett hozzá, és egy sarokba rángatta, ahol összebújva, suttogva beszélgettek.

Lassan odakúsztam Donnyhoz. – Sajnálom, sajnálom, nagyon, nagyon sajnálom – kántáltam. Elkezdtem felé nyúlni, de visszahúztam a kezem.

A vér. Mindenütt ott volt. A testem remegett. A mellkasom annyira fájt, hogy elakadt a lélegzetem.

Egy újabb nyöszörgés keltette fel a figyelmemet. Hátrapillantottam a kanapén fekvő lányra. Megmozdult, de aztán ismét elhallgatott.

– Ki kell vinnünk innen, mielőtt felébred.

A Gloriával lévő férfi, úgy tűnt, ő a főnök, morogni kezdett. – Te és Lenny vigyétek innen. Dobjátok ki valamelyik sikátorban.

– M-mit csináltál vele? – Egyértelmű volt, de nem igazán akartam tudni vagy hallani a válaszukat. Mégsem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.

– Túl sokat tud – mondta a fickó Lenny mellől.

– Gloriának van egy terve – mondta Lenny.

– Talán megengedné, hogy szerepeljen a következő filmben.

Lenny elvigyorodott. – Még fizetnék is azért, hogy láthassam.

Összerezzentem a sötét pillantásától, és összegömbölyödtem a padlón. Miközben felöltöztették a lányt, a tekintetem a bejárati ajtóra tévedt. Futhatnék, sikíthatnék, harcolhatnék.

Farmerral fedett lábak kerültek a látómezőmbe. Az a férfi volt az, aki Gloriával beszélt.

– Eszedbe se jusson, baszd meg! Ha rajtam múlna, már halott lennél.

Halott.

Mint Donny.

Felszisszentem, aztán a szőnyegre hánytam. Egy csizma landolt az oldalamban, én pedig nyögtem és ziháltam. Az emberek kiabáltak, vitatkoztak, de én nem hallottam semmit.

A fülem csengett, ahogy gondolat üvöltött gondolat utána fejemben.

Gloria, a nagynéném, részese volt valami olyan aljas dolognak, ami megint felkavarta a gyomromat, és emiatt hagytam egy újabb adag hányást feltörni.

A lányt elkábították. Megerőszakolták. Filmre vették.

Itt. A házban. Úgy bántalmazták, ahogy egyetlen nőt vagy férfit sem szabadna.

Tennem kellett valamit.

Érte.

Donnyért.

A férfi ellépett tőlem, hogy megfordítsa Donny testét. Gloria ott állt Lennyvel és az erőszaktevővel vitatkozva. Nyugtalanok voltak.

Megragadtam a lehetőséget.

A lányért és Donnyért.

Tudván, hogy úgy végezhetem, mint bármelyikük.

A számat a kézfejemmel megtörölve felpattantam, és az ajtó felé rohantam. A férfi megpróbált utánam kapni, kiabált. Megcsináltam, megérintettem a kilincset... aztán csak csillagokat láttam.

Valahogyan a padlón, hanyatt fekve kötöttem ki. Lassan pislogtam, a látásom elhomályosult, ahogy felnéztem Gloriára, baseballütővel a kezében.

– Tényleg nem kellett volna ezt tenned. Vigyétek a pincébe – parancsolta, aztán minden elsötétült.

MÁSODIK FEJEZET

EMERSON

Fordította: Sweety

Több mint egy hónapja a pincében voltam. A könnyeim állandóan kibuggyanni készültek, és már nem is számoltam, hányszor törtem össze. Tegnap Gloria eloldozott, hogy többet mozoghassak a szobában, mert eddig csak az ágy közelében és a vécéig tudtam elmenni. Megtanultam a leckét, hogy ne kiabáljak és sikoltozzak. Többet kellett mozognom, és ezt a kiváltságot úgy kaphattam meg, ha csendben maradok. Ezért így tettem.

Azon az éjszakán, amikor a pincében a padlón ébredtem, Gloria guggolt fölöttem. Azt mondta, hogy jónak kell lennem, különben meghalok. Ha ez nem lett volna elég ösztönző, akkor közölte velem, hogy az ujjlenyomatomat használta, hogy hozzáférjen a telefonomhoz. Gloria elolvasta az üzeneteimet, mindent megnézett, és a végén a nagynéném megfenyegetett, hogy ha nem teszem, amit mond, akkor az Harriet és a családja életébe kerülhet. Elmondta, hogyan üzent Harrietnek, mintha én tenném, és mondott neki dolgokat, hogy biztos legyen benne, nem térek vissza többé abba az iskolába. Gloria nem mondta el, mit válaszolt Harriet, így nem tudtam, hogy elhitte-e Gloria hazugságait... vagyis az "én" hazugságaimat.

Harriet jobban ismerte Donnyt, mint én. Ő is gyanította, hogy valami baj van, amikor nem ment iskolába. Kivéve, ha erre is gondoltak. Fogalmam sem volt.

Őszintén szólva, nem értettem, hogyan és miért nem jelent meg a rendőrség. Nem tudtam biztosan, hogy Gloria mit talált ki az iskolának vagy a hatóságoknak rólam, vagy, hogy jöttek-e felkutatni a nyomokat Donny eltűnésével kapcsolatban.

Istenem. Donny.

Megölték Donny-t.

Ott, a szemem láttára.

Megölték... mindezt miattam.

Mert hazajöttem.

A bűntudat minden egyes nap felemésztette a lelkemet.

Nem tűnt úgy, hogy ilyesmi megtörténhet a való életben, de mégis megtörtént. Én is részese voltam. Gloria és Lenny rossz, mérgező emberek voltak. Az, hogy hogyan és miért tették, amit tettek, mélyen megrázott. Soha nem értettem, hogy süllyedhettekolyan mélyre, ahol már csak az ördög lakott. Hány lány szenvedett már? Hányat vittek és kábítottak el, gyaláztak meg és dobtak ki? Nem emlékeztek semmire a tudaton kívül, hogy megérintették őket?

Már az úgynevezett családom gondolatára, az epe marta a torkomat. A tudat felforgatta és felkavarta a gyomromat.

Azt akartam, hogy eltűnjenek.

Holtan.

Azt kívántam, bárcsak megtehetném. Megérdemlik a halált azért, amit tettek.

Felálltam az általuk biztosított tábori ágyról, és odasétáltam a sarokban álló temérdekdoboz egyikéhez, abban a reményben, hogy valamilyen fegyvert találok benne, az idő múlásával csak a dobozok felét sikerült átnéznem, mert olyan sok volt belőlük. Pedig tudtam, hogy annyira nem hülyék, hogy valamit csak úgy idelent hagyjanak. Amikor kinyitottam a dobozt, nem láttam mást, csak ruhákat, régi magazinokat és lemezeket. Egy másikban gyapjúfonalakat találtam, de kötőtűket nem. Amiket már kinyitottam, hasonlóak voltak a többihez, semmi olyat nem találtam, ami a segítségemre lett volna.

Bár, amikor kinyitottam egy kisebb dobozt, találtam néhány jegyzettömböt, két ceruzát, egy tollat és néhány romantikus könyvet.

Kifújtam a levegőt, és újra megtöröltem a szemem. Talán halálra olvashatnám őket, vagy leszúrhatnám őket egy ceruzával, mielőtt megölnének.

Hasznavehetetlen.

Így éreztem magam.

Teljesen hasznavehetetlennek.

Miért tartottak itt engem? Miért nem öltek meg, mint Donny-t?

Egyáltalán miért kellett megölniük Donny-t?

Harcolnom kellett volna. Valahogy meg kellett volna mentenem.

Zokogás fojtogatta a torkom. A lépcső alatti fürdőben lévő apró mosdókagylóhoz mentem, és megmostam az arcom, próbáltam kordában tartani az érzelmeimet. Tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Nem volt más dolgom, mint a történteken gondolkodni. Azon, ahogy Donny élettelen szemei meredtek rám.

Megmarkoltam a mosdókagylót. Egy újabb zokogás rázta meg a testemet.

Ez nem igazságos.

Egyáltalán semmi.

Kirohantam a helyiségből, és egy doboz felé suhintottam a kezemmel. A doboz a padlóra zuhant. Belerúgtam egy másikba, ami előre repült. Felkaptam a következőt, és átdobtam a szobán. Sikoltoztam, üvöltöttem és sírtam. A fájdalom eluralkodott rajtam, ahogy a hajamba markoltam és rángattam.

Miért Donny?

Miért az a lány?

Miért halt meg apa?

Miért hagytak itt?

Miért nem jött senki segíteni?

Miért, miért, miért?

Újabb sikoly szakadt ki belőlem. Térdre estem, és ököllel püföltem a betonpadlót.

Nem érdekelt, hogy lejönnek-e. Azt akartam, hogy lejöjjenek. Ütni, rúgni, szúrni akartam, és mindenféle módon fájdalmat okozni nekik. Érezniük kellett a fájdalmat, amit én éreztem, a fájdalmat, amit ők okoztak másoknak.

Csakhogy nem voltak lépések... így amikor kopogást hallottam, megálltam mozdulatlanul, és a könnyeimen keresztül felnéztem az ágyam fölött lévő kis téglalap alakú, könyv méretű ablakra.

Ott térdelt Mrs. Minna. A nyolcvan körüli szomszédasszony.

Megráztam a fejem. – Nem – suttogtam. Ha meglátnák, nem engednék el. Felpattantam, és az ablakhoz siettem. Az ágyon állva résnyire nyitottam, amennyit engedett. – Menjen. Kérem, menjen el– könyörögtem. A félelem a mellkasomat szorongatta. Ha Gloria vagy Lenny meghallja, a lebukás kockázata elképzelhetetlenvolt. Bántódás érne engem, Mrs. Minnát vagy Harrietet. Nem hagyhattam, hogy bármi ilyesmi megtörténjen.

– Tudtam, hogy nem szöktél el. Hívom a rendőrséget. Maradj ott...

– Mrs. Minna, kérem, ne, ők... ne! – sikoltottam. Lenny lépett Mrs. Minna mögé. A keze a feje köré kulcsolódott, és egy gyors rántással oldalra csavarta.

Láttam a döbbenetet a szemében ahogy a semmibe bámult.

Meghalt.

Üres. Mint Donnyé volt.

Miattam.

– Te kibaszott köcsög – sikítottam. Megpróbáltam Lenny után nyúlni az ablakon keresztül. Persze kurvára hasztalan volt. Ahogy én is az voltam.

A derekamat érő ütéstől oldalra borultam. Valami megreccsent odabent. Éreztem, hallottam, még mielőtt keményen földet értem volna. Oldalra gurultam, megrándulva, nyöszörögve és sírva láttam, hogy Gloria áll fölöttem.

– Te kibaszott kurva. Elmegyünk valami szarért, te meg a szomszédba kiabálsz. A halála, akárcsak a barátodé, a te lelkeden szárad.

Amikor felültem, felkiáltottam, az oldalammat markolva, közvetlenül a mellem alatt. Gloria felhorkant. – Valószínűleg eltört egy-két bordád. Kibaszottul a te hibád. Az egész. Picsába, minden a te hibád.

Egy fájdalmas nyögésen át ziháltam: – Te ölted meg. A rendőrség tudni fogja.

Megrázta a fejét, és megforgatta a szemét. A lábamba rúgva azt mondta: – Ne légy hülye. Lenny most viszi át a holttestét a házába. Én mondtam neki, hogy törje ki a nyakát. Azok a lépcsők a házában nem valók egy nyolcvanévesnek. Igazából nagyon veszélyes. Valószínűleg leesik és kitöri a nyakát. .... Huh, azt hiszem, ez most meg is történt – nevetett.

Gloria őrült volt. Nemcsak őrült, hanem gonosz is.

Hogyan válhatott olyanná, amilyen volt?

Apa azt mondta, hogy anya szülei kedves emberek voltak. Az egyetlen lehetőség, amit ki tudtam találni, hogy a drogok tehették tönkre Gloriát.

De akkor is, a tudás nélkül, hogy hogyan hatnak a drogok, valóban olyan undorító szörnyeteggé változtathatták az embert, mint Gloria?

– Miért?

– Senki sem baszakodhat az életemmel. Legkevésbé Marilee drága kicsi Emersonja. Meg kell értened, hogy leszarom, hogy a nővérem lánya vagy. Nem törődtem vele. Te sem érdekelsz. Engem csak Lenny, a pénz és az érdekel, hogy az emberek azt tegyék, amit mondok. Megfizetnek azért, amit csinálok, de még a főnököm is tudja, hogy azt kell tenni, amit mondok. Főleg, ha én viszem a pénzt az üzletbe – elmosolyodott. – Hála neked és a bankszámládnak.

A mellkasom összeszorult. – A-az az apámé.

Ebből a pénzből éltem volna, amíg huszonöt éves nem leszek. Az életbiztosítása és a számlájáról származó pénzéből. Arra volt, hogy segítsen rajtam.

Ellopta.

Ellopott egy újabb részt apámból.

Már elvette az óráját, valami, amivel megvádoltam, de ő engem hibáztatott, hogy rossz helyre tettem.

Akár az életemet is elvehetné.

Végezz velem és a nyomorúságommal.

– Ölj meg – suttogtam.

Hátravetette a fejét, és a plafon felé nevetett. Átkarolta a derekát, miközben tovább nevetett. Miután elszállt a jókedve, megrázta a fejét, és ellenségesen nézett le rám.

– Még egy dolog, amit meg fogsz tanulni. Akkor halsz meg, amikor én mondom.

Felemelte az ütőt, és meglendítette. Összeszorítottam a szemem, és vártam. Amikor nem történt semmi, kikukucskálva láttam, hogy ismét rám mosolyog. Gúnyolódott. 

– Szánalmas vagy. Már az anyaméhben meg kellett volna ölnie téged. – Megfordult és elsétált.

Nem mozdultam. Ehelyett hallgatóztam, amíg meg nem hallottam, hogy az alagsori ajtó becsukódik. Tudtam, hogy aznap este nem kapok kaját, de valószínűleg nem is tudnék enni.

Megint öltek miattam.

Újabb élet veszett oda, és ez az én hibám volt.

Mikor lesz vége ennek a rémálomnak?

Ha lenne egy késem, valami éles tárgyam, magam vetnék véget ennek az egésznek.

De valószínűleg túl gyenge lennék hozzá.

Talán igaza volt. Szánalmas voltam.

Lassan térdre emelkedtem, ahogy a Mrs. Minna iránti gyötrelmes kiáltásom átváltott az oldalamba szúró fájdalomba. Az ágyhoz kúsztam, és nehezen szuszogva rácsúsztam.

Lehet, hogy Mrs. Minna nyolcvanéves volt, és közeledett földi léte vége felé, de nem érdemelte meg, hogy ilyen gyorsan véget érjen. Voltak gyerekei, unokái. Akikről már akkor beszélt, mikor először találkoztunk. Hallotta, miért költöztem Gloriához, és sajnált engem. Még egy csésze teára és süteményre is meghívott. Nem fogadtam el, de hálás voltam az gesztusért. Hálás voltam, hogy törődött velem annyira, hogy megkérdezze. Gloria nem törődött velem, amikor idehoztak. Soha nem kérdezte, hogy jól vagyok-e, pedig egy idegen megtette. Mrs. Minna jó lélek volt, és most elvesztette őt a világ, a családja.

Be kellett volna mennem. Meg kellett volna ismernem.

Most már túl késő volt.

Miattam.

Egy köhögés rázta meg a testemet, és felkiáltottam, magamba görnyedve, az oldalamat markoltam.

Nem hazudtam, amikor azt mondtam neki, hogy öljön meg. Azt kívántam, bárcsak megtenné.

Akkor megszűnne a fájdalom.

A fájdalom az életemmel együtt érne véget.

Talán akkor újra láthatnám apámat, sőt, még anyámat is.