13.-14. Fejezet

 

Tizenharmadik fejezet

Emerson

 

Fordította: Sweety

 

Hangos, lüktető zene töltötte be a levegőt. Úgy nézett ki, Ryan bulit szervezett. Kicsit összezavarodtam. Miért tette volna? Nem hittem, hogy ő az a fajta ember, aki úgy folytatja az életét, mintha az a furcsa dolog a szomszédjában meg sem történt volna. Mégis, így volt.

A lépcső felé pillantottam, és elgondolkodtam, milliomodik alkalommal az elmúlt pár órában, hogy megkockáztassam–e, hogy elővegyem a telefonomat, és megnézzem, küldött–e Ryan újabb üzenetet. De a félelem arra kényszerített, hogy egyhelyben üljek, várjak, és kihallgassam az emeletről, amit csak tudok. Tudtam, hogy jött valaki, tompa hangokat hallottam, de semmit sem értettem belőlük. Nem akartam megmozdulni, hátha a telefonom visszaszerzése valahogyan azt eredményezné, hogy Ryannek baja esik.

Magamat is féltettem. Mélyen legbelül tudtam, hogy egy aprócska szikra gyúlt bennem. Többre vágytam. Égtem a szerelemért és a szabadságért. Egy egyszerű és mégis boldog életért. A félelem azonban mindig is jelen volt, aggódtam, hogy ha rossz döntést hozok, mindent elveszítek, és az apró láng kialszik bennem.

A gyomrom korgott, de nem tudtam enni. Nem is maradt semmi maradék, és tudtam – nem, reméltem – hogy Gloria már nem hoz semmit, így nem kell találkoznom vele. Még mindig volt egy olyan érzésem, hogy túl jól olvas bennem, ezért valójában nem hitte el, amit korábban mondtam. Biztos, hogy csak amiatt nem jött le, amit Ryan tett vagy mondott, bármi is volt az.

A délután hűvösebbre fordult. Megborzongtam, ahogy a kis ablakon át végigsöpört rajtam a szellő. Fel kellett volna kelnem, hogy felkapjam a régi kapucnis pulóvert, amit előkotortam, de nem tudtam mozgásra bírni a testemet. Az elmém teljesen rendben volt, csak a testem nem reagált. A helyemen tartott, várva valamire.

Miután eltelt egy újabb óra, vagy amit én egy órának hittem, egy másik személy érkezett az emeletre. Azon tűnődtem, hogy Gloria vajon a maga partiját tartja–e. Rosszul lettem a gondolattól. Ha ez is olyasmi volt, amibe belesétáltam mikor.... Nem mehettem vissza oda gondolatban. Csak visszahúzna a mélybe.

A levegő egyre hűvösebb lett. Kibújtam az ágyból, odamentem a kapucnis pulóverhez, és gyorsan magamra húztam. Megragadtam a zoknit is, belebújtam, és közben majdnem elestem, mert megszédültem, amikor lehajoltam. Megragadtam egy dobozt, hogy megtartsam magam. Csakhogy az ócska kartondoboz a súlyom alatt összecsuklott, négykézláb zuhantam a földre.

Ekkor hallottam meg. Az erős dörömbölést a bejárati ajtón.

Megdermedtem a hideg betonon, és hallgatóztam, azt kívánva, bárcsak jobb lenne a hallásom, mint amilyen volt. Rögtön el is felejtettem ezt a vágyamat, amikor meghallottam: – Hé, Jackson, mi a helyzet?

Ryan volt ott.

Miért volt ott Ryan?

A pulzusom felgyorsult. Éreztem, ahogy a torkomban dobog.

A hangja túl halk volt ahhoz, hogy halljam, de aztán nevetés szűrődött át.

Mi történt?

Tudnom kellett, de mégsem akartam tudni.

Nem tehette... nem, nem mondhatta el nekik, hogy tud rólam, igaz?

Fenékre ülve a gyomromat markoltam, mert háborgott a félelemtől.

Egy pillanatig sem hagytam magamnakelhinni, hogy Ryan ezt tenné velem. Nem, mikor is elsősorban a segítségét ajánlotta.

A szemem tágra nyílt. Szaggatottan vettem a levegőt. Ugye nem azért jött, hogy megpróbáljon segíteni nekem? Nem azután, hogy megkértem, ne tegye.

Hirtelen lábak jelentek meg a lépcső alján. Nem hallottam őket. Nem hallottam, hogy az ajtó kinyílt vagy becsukódott volna. Hagytam, hogy egy nyöszörgés hagyja el az ajkaimat, mielőtt rácsaptam a kezem. A fenekemen hátráltam a sarokba.

A lábak egy férfihoz tartoztak. Hatalmas csizma borította őket.

Hitvány csizmák.

Lehet egyáltalán egy csizma hitvány?

Mégis mit képzeltem?

Egy test körvonalai jelentek meg előttem. Elfojtottam egy nyikkanást, amikor megláttam egy durva kinézetű, tetovált férfit.

Egyenesen engem nézett. Felemelte mindkét kezét. Majd az egyiket maga elé nyújtotta, a másikkal az ujját a szájához emelte egy csitító mozdulattal. Pár lépést tett felém, én pedig a dobozok mögé húzódtam egy sarokba.

A kezétcsitító mozdulattal engedte le maga előtt. – Nyugodj meg – morogta suttogva. – Wardennel vagyok.

Wardennel?

Ki az a Warden? Az agyam túlságosan össze volt zavarodva a félelemtől, és hirtelen nem tudtam hova tenni.

Biztosan leolvasta rólam a zavarodottságot, mert hozzátette: – A fickó a szomszédból.

Ryan.

Miért küldött volna Ryan értem egy olyan fickót, aki úgy nézett ki, mint aki képes lenne gyilkolni – csak a móka kedvéért?

Amikor újra közelebb lépett, hátamat a mögöttem lévő falnak nyomtam. – Nyugi. A nevem Killer. – A szemeim tágra nyíltak, és nyöszörögtem. Káromkodott. – Bandanév – motyogta. A mellényén az egyik foltra mutatott. – Csak egy bandanév. Ki fogunk juttatni innen.

A félelem eltűnt, és a nyugtalanság vette át a helyét. Felálltam. – Nem tehetem. Mondtam neki, hogy nem tehetem. Senki másnak nem eshet baja miattam. Csak menj el. Mondd meg Ryannek, hogy tűnjön el innen. Kérlek.

Csakhogy ő nem hallgatott rám. A rövidnadrág, amit viseltem, a combom felső részéig ért. A tekintete odatapadt, amit láttam benne, az megrémített. Hideggé vált. Az ajkai elvékonyodtak, és az állkapcsa összeszorult.

– Ki tette ezt?

Ha elmondom neki az igazságot, volt egy olyan érzésem, hogy azonnal az emeletre lopakodna, és ott helyben ártana Gloriának. Ezt nem hagyhattam. Nem akartam, hogy bárki más is belekeveredjen, az csak halálhoz vezethetett.

– Én voltam – mondtam halkan.

A szeme az enyémre villant. – Hazugság.

Honnan tudta? – N–nem, én…

– Ne fáradj. – Megrázta a fejét. – Mennünk kell, méghozzá most.

– Nem – mondtam neki. Nem értette, senki sem értette, de nem voltam egy ostoba tinédzser. Embereket védelmeztem.

– Ha nem jössz önként, kénytelen leszek magammal cipelni téged.

– Nem lehet. – Tett még egy lépést. Magam elé emeltem a kezem. – Állj! Kérlek, várj. Nem érted. Ha maradok, akkor nem esik bántódása a barátomnak és a családjának.

– Megvédjük őket – mondta nekem, a hangja kemény volt, és ettől úgy hangzott, mint aki hittabban, amit mondott.

Megráztam a fejem, a csalódottság könnyeithullattam. – Ez nem olyan egyszerű. Ha az lenne, már hívtam volna a rendőrséget a telefonon, ami nálam van. – Lesöpörtem a lehulló könnycseppet. – Gloria ismer embereket. Ha beviszik, akkor is hívni fogja a többieket, hogy gondoskodjanak rólam, a barátomról és a családjáról. Nem fogom több ember életét kockáztatni.

Keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Mit értesz ez alatt? Több ember?

Beszívtam egy remegő lélegzetet. – Megölték Donny–t és Mrs. Minna–t, a szemem láttára, miattam. Nem hal meg több ember– mondtam acélos hangon.

– Senki sem fog meghalni. Megvannak az eszközeink ahhoz, hogy megvédjünk téged. Épp most vettük körbe a házat. A fent lévő négy embert elkapjuk.

Megmarkoltam a mellkasomnál a pulcsim. – Négyet? – kérdeztem.

– Igen. Négyet.

– Három férfi és egy nő? – kérdeztem. Bólintott. Lehet, hogy ez az a négy ember? Biztosan ők voltak. Egyedül csak ők jöttek ide a házba. Csak az ő hangjukat hallottam fentről és a rémálmaimban. Csakhogy aznap nem hallottam egyiküket sem, így fogalmam sem volt, hogy vajon a másik két férfi az–e, akit soha többé nem akartam látni.

A hasamra tettem a kezem, amikor az felfordult és megkordult. Killer szemei ismét megkeményedtek. Az arcom kipirult.

– Ők.... – Megtöröltem a szemem. – Gyilkoltak, de emellettelkábítottak és megerőszakoltak egy lányt. Láttam őt a kanapén. – Az arca elsötétült. Megráztam a fejem, és átöleltem magam a derekam köré kulcsolva a karjaimat. A testem úgy remegett, mintha fehérneműben álltam volna egy órán keresztül a hóban. A csalódottság viaskodott bennem. Ez volt az én esélyem. Szabad lehetnék, de mindent el kellett mondanom neki. Bólintott, azt akarta, hogy folytassam, de aztán kihúzta a telefonját, és a képernyőre nézett. Visszagépelt valamit, majd ismét zsebre vágta.

– Én.... – Megköszörültem a torkomat. – Azt hiszem, több lánnyal is megtették már. Fiatal lányokkal. Talán tizennégy és tizenhat között. Rossz emberek. Nagyon rosszak.

Bólintott. – Mióta vagy itt lent?

Elfordultam tőle, a padlóra néztem, és azt suttogtam: – Több mint két éve.

Felkaptam a fejem, amikor a látómezőmben megjelent két láb. Fojtott hangot adtam ki, és a falnak dőltem, felemelt karokkal.

– Nem foglak bántani.

– Én–én senkiben sem tudok bízni.

Bólintott. – Okos. – Lassan kinyújtotta a kezét, és megfogta a csuklómat. A másik kezével óvatosan felcsúsztatta a pulóverem ujját. Amikor meglátta a hegeket, újra és újra elkáromkodta magát. Kihúztam a karomat a szorításából.

Mély levegőt szívott be az orrán keresztül. – Ki tette ezt? – csattant fel. – Biztonságban leszel, bármi történjék is, de szeretnénk tudni.

– Biztonságban leszek?

A férfi bólintott.

Beleharaptam az alsó ajkamba, amikor az megremegett. – Kiszabadulhatok innen, tőlük?

Összeszorult az állkapcsa. – Igen.

Álmodtam?

Vajon tényleg megtörténhet, és biztonságban lehetek? Harriet és a családja is?

Zaj támadt fölöttem. Sikoltozás, egy ajtó becsapódott. Még több hang. Leguggoltam, összegömbölyödtem és eltakartam a fejem.

Halál.

Vér.

Bukás.

Karok öleltek át. – Jól van. Minden rendben. Azért vannak itt, hogy segítsenek.

– Az a ribanc. Az a kibaszott ribanc – hallatszott minden más lármánál hangosabban. Összerezzentem, és még jobban a térdembe fúrtam a fejem, a kezemet a fejem köré szorítottam. Dúdolni kezdtem, amikor össze–vissza hajigálták a tárgyakat odafent, aztán nyöszörögni kezdtem, amikor hallottam, hogy a pinceajtó csattanva kinyílik.

Rohanó léptek dübörögtek lefelé. Az ölelő karok távolodtak tőlem. Éreztem, hogy felállt.

– Kelj fel, te szuka! Kelj fel, baszd meg! Meghaltak. Hallod, amit mondok? Halottak, ahogy te is az leszel. – Egy láb rúgott belém. Nyüszítettem, és kikukucskálva láttam, ahogy Killer visszatartja Gloriát.

Újabb léptek rohantak lefelé a lépcsőn.

– Vigyétek innen a picsába – vicsorgott Killer.

– Warden, majd én elviszem – mondta egy férfi. Ryan vezetéknevét hallva újra kikukucskáltam, és Ryan ott állt Killer előtt. Egy másik férfi a karjánál fogva rángatta a dühöngő Gloriát a lépcső felé.

– Megöllek, te szánalmas ribanc! Halott vagy.

Mindannyian figyelmen kívül hagyták. Ryan tekintete rám esett. Felemeltem a fejem, és figyeltem, ahogy Killer közelebb lép Ryanhez. Halkan beszéltek egymással. Ryan bólintott, azután megfordult, és elhagyta a szobát.

Összekavarodtak a gondolataim. Semmit sem akart tőlem. Nem mondanám, hogy hibáztathattam ezért.

Killer szembefordult velem. – Gyere, menjünk biztonságos helyre.

– Harriet White a barátnőm és a családja. Biztonságban kell lenniük. Még mindig küldhet hozzájuk valakit.

– Értesítem a megfelelő embereket. Nem lesz semmi bajuk. – Közelebb lépve felém nyújtotta a kezét – Gyere.

Mióta lent vagyok, először fordult elő, hogy nem akartam elmenni, mert nem tudtam, mi fog történni ezután.

Mégis felnyúltam, megfogtam a kezét, és kész voltam megragadni a lehetőséget, hogy kijussak onnan, még akkor is, ha a félelemtől remegett a testem.

Tizennegyedik fejezet

Emerson

 

Fordította: Sweety

 

A biztonságos hely tulajdonképpen Ryan háza volt, a szomszédban. Nem értettem, hogy Killer miért pont oda vitt, de ezt tette. Aztán a nappaliban a kanapéra ültetett, és megállt mellette a mellkasán keresztbe tett karral. Fenyegetően nézett ki. Ha nem lett volna kedves hozzám, félnék tőle. Bár egy kicsit még mindig féltem.

Lábaimat felhúztam a kanapéra, és átkaroltam őket. De aztán arra gondoltam, hogy mivel még mindig csak zokni fedte a lábam, azok mégjobban összekoszolódhattak az ide úton. Nem akartam foltokat hagyni Ryan kanapéján, ezért visszatettem a lábaimat a padlóra. A pulcsim alját addig húzogattam, hogy eltakarja a combomon lévő hegeket, majd a térdem alá dugtam a kezem, és összekuporodtam.

Amikor Killer kikísért az ajtón keresztül a házból, senki sem volt a közelben. Hangokat hallottam a ház hátsó szobáiból – állandóan hátra fordultam, hogy megbizonyosodjak róla senki sem jött utánam – de biztonságban átjutottunk Ryanhez. Ahogy ott ültem, először jutott eszembe körülnézni.

A nappali minden alapvető szükségletet kielégített. Néhány bútor még mindig le volt takarva, amiből úgy gondoltam, hogy Ryan nemrég kifestett. A kanapé, amelyen ültem, a bejárati ajtóval szemben állt, és lopva odapillantottam, majd tovább nézelődtem. A kanapétól jobbra lépcső volt.

A lépcső.

Eszembe jutott Mrs. Minna és a hazugság, amit Gloria kitalált. A tekintetem a lépcső aljára szegeződött, ahová valószínűleg Lenny a holttestét fektette.

A gyomrom összeszorult. Befogtam a számat, és köhögtem.

Killer lenézett rám. Gyorsan a térdemre szegeztem a tekintetem, és vissza csúsztattam alá a kezem.

– Szükséged van valamire? Vízre? Ételre? Takaróra?

Megráztam a fejem, habár mindnek hasznát tudtam volna venni. – Nem – suttogtam. Nem akartam annál is több gondot okozni neki vagy Ryannek, mint amennyit már eddig is okoztam.

Az ablakon beszűrődtek a villogó fények. Megérkezett a rendőrség. – Biztos, hogy Harriet és a családja biztonságban lesz? – kérdeztem újra.

– Van egy emberünk a megadott címen.

Bólintottam. – Köszönöm.

Valami hang szűrődött ki a torka hátuljából, majdnem úgy hangzott, mint egy morgás. – Nem kell köszönetet mondanod nekünk.

Ismét bólintottam. – Oké – suttogtam.

– Elmondod végre, hogy ki okozta azokat a sebhelyeket?

Megmondjam?

Igazából azt kívántam, bárcsak soha ne látta volna őket.

– Gloria.

Káromkodott. – A nagynénéd, ugye?

– Igen.

Mielőtt még bármit is mondhatott volna, lépteket hallottunk, egy csomó léptet a veranda felől. Ettől még jobban összegömbölyödtem. Felgyorsult a pulzusom. Amikor az ajtó kinyílt, nyöszörögni kezdtem, majd észrevettem, hogy Ryan lép be rajta. Akit több férfi követett. Összeszorult a mellkasom, ahogy megláttam őket. Nagynak, dühösnek és ijesztőnek tűntek.

De aztán egy női hang hallatszott a hátuk mögül, amely morogva káromkodott.

– Nem – suttogtam. – Itt van – kiáltottam. Olyan gyorsan mozdultam, hogy megszédültem. Felpattantam és a kanapé mögé gömbölyödve elbújtam. Nem fogták el őt. Magához csalogatta őket. Hittek neki.

Meg fog ölni.

Megöli Harriet–et.

– Nem ő az. Nem a nagynénéd – mondta Killer, mellém guggolva. A nő mondott valamit. A durva hangját hallva nyöszörögtem. Képes lenne bántani engem, ahogy Gloria tette. Mélyen legbelül tudtam, hogy ez nem logikus, de nem tudtam megállítani a torkomat szorító félelmet.

– Violet, kifelé – mintha Ryan hangját hallottam volna.

Killer hirtelen eltűnt mellőlem, de aztán hallottam őt. – Nincs jól a nők közelében. A nagynénje bántalmazta. Sebhelyei vannak...

Zokogás szakadt fel a torkomból, és csend lett a szobában.

– Gyere, édesem. Kint várunk – mondta egy férfi a Violet nevű nőnek.

– Nem hiszem, hogy jól érezné magát, ha egy csomóan itt lennénk bent – tette hozzá Killer.

– Hívd fel! Ne a nőket, csak őt– mondta Ryan. A hangja tiszta és ismerős volt. – Csak Lan, Killer és én maradunk a szobában.

Hallgattam, ahogy távoznak az emberek, és vártam. Hirtelen ostobának éreztem magam, amiért kiakadtam. Ők segítettek nekem, ők vigyáztak a barátomra. Kihoztak, és most itt kuporogtam egy kanapé mögé bújva, lábaimat a pulcsim alá húzva, csak mert egy csapat férfi és egy női hang megijesztett.

Amikor az ajtó becsukódott, Ryan azt mondta: – Megvárjuk őt, mielőtt kikérdeznéd a lányt. – Senki sem válaszolt, de valószínűleg elfogadták, mert a szobában csend lett.

Kis idő múlva azon keseregtem magamban, hogy milyen gyáva vagyok, és megbántam, ahogy viselkedtem, ezért megszólaltam: – Sajnálom.

Valaki morgott.

Killer mellettem állva kipillantott a nappaliba, majd lenézett rám. – Mit is mondtam a bocsánatkérésről?

Reszkető lélegzetet véve, azt mondtam: – Nem kell.

– Átkozottul igazad van. Csak maradj ott és nyugodj meg, rendben?

Bólintottam, nem tudtam, kire várunk, de fel akartam állni és Ryan szemébe nézni. Még nem láttam közelről, és ő sem engem, de aztán megijedtem, hogy mit is látna. Úgy néztem ki, mintha a csatornából bújtam volna elő. Valószínűleg úgy is szaglottam. A szégyen ott tartott, ahol voltam.

A testem megrándult, amikor kopogás hallatszott. Nem hallottam, hogy bárki megmozdult volna, de kinyílt az ajtó, és valaki megszólalt: – Helló, bolondos fiúkáim! Megjöttem, szolgálatra készen. Hol szeretnétek engem? És légyszi, valaki mondja, hogy a hálószobában.

Valaki káromkodott, hallatszott egy nyögés, és láttam, hogy Killer összeszorított fogakkal nézi a padlót, és megrázza a fejét. Ki volt ez az ember, aki képes volt ilyesmiket mondani ezeknek a termetes férfiaknak és meg is úszta?

– Julian, csak menj oda – mondta Ryan.

– Ó, értem már. Látni akarod, ahogy sétálok. Előbb egy kis előjáték – incselkedett, a hangja közelebbről hallatszott. – Tetszik, ahogy gondolkodsz. Hát fogadok, hogy... hát helló, galambom. – A farmert és pólót viselő férfi letérdelt a kanapé végéhez. A mosolya meleg volt, akárcsak a szeme. – A nevem Julian. Ezeknek az isteni teremtményeknek a barátja vagyok....

Rögtön tudtam, miért hívták ide Juliant. Máris enyhült a feszültség a vállamban és a gyomromban. A mosolya ragályos volt. Szerettem volna vele együtt mosolyogni, mégsem tettem. A pasi olyan volt, mint a napsütés egy nyomorúságos,hideg napon.

– Emerson – mondtam.

– Emerson. – A mosolya egyre szélesebb lett. – Mily cuki név egy cukifalatnak. Mi lenne, ha kerítenék neked egy zuhanyt és egy váltás ruhát. Aztán elbeszélgethetnénk azzal a szexi zsaruval ott. – Arrafelé pillantottam, amerre mutatott, de csak a kanapét láttam.

A zuhanyzás csodásan hangzott. De utáltam a gondolatot, hogy a rendőrnek még tovább kelljen várnia, mint ameddig máris tette.

– Nem akarom tovább pazarolni az időt. Nekem kellene...

Felemelte a kezét. Összerezzentem, mire a mosolya kissé elhalványult. Leengedte a kezét a combjára. – Ne aggódj az itt lévő férfiak miatt. Nem fog nekik gondot okozni, hogy megvárják, amíg beállsz egy jó meleg zuhany alá.

Ez azt jelentette bűzlöttem?

Az arcom felmelegedett. – Oké – mondtam szelíden. A tekintetemet a padlóra meresztettem. Julian keze lassan a szemem elé került. Felkaptam a fejem. Megérintette a kezem.

– Menjünk fel az emeletre.

Ez azt jelentette, felállni. Azt jelentette, elmenni Ryan és a rendőr, Lan mellett. Azt jelentette, hogy közel– majd felmenni a lépcsőn. Azon a lépcsőn, aminél tudtam, hogy Mrs. Minna holtteste feküdt.

De a mozgás életet jelentett. Erőt jelentett, és hogy újra megtalálom azt, aki voltam.

Talán egy zuhannyal, évek óta az első igazi zuhannyal, egy lépéssel közelebb kerülhetek önmagamhoz.

A kezemet az övébe csúsztattam. Julian mosolya ellágyult. Felállt, és óvatosan felhúzott. Meggyőződtem róla, hogy a combom el van fedve. Még nem voltam elég határozott, ezért a padlót bámultam, miközben Julian a lépcső felé vezetett.

Szorosan fogtam Julian kezét. Amikor elértük a lépcső alját, könnybe lábadt a szemem, nehézkesen szívtam be a levegőt, de tovább mentem. Tovább mentem és elutasítottam, hogy Mrs. Minnára gondoljak.

Mielőtt elértük volna az emeletet, Julian leszólt: – Nem akarna valamelyik jóképű férfi néhány ruhát keresni a galambomnak?

– N–nekem van ruhám a szomszédban.

Az ajkai a másodperc töredékére elvékonyodtak, és volt egy olyan érzésem, hogy valamiképp megláthatta a ruháimat a szomszéd pincében.

– Ne stresszelj, kicsim. Majd találnak valamit. – Könyökhajlatába húzta a kezem, és megsimogatta. – Hódítsuk meg ezt a zuhanyzót, hogy teljesen átmelegedj. – A lépcső tetején a folyosó végén bekísért egy fürdőszobába. Elengedte a kezem, amikor odament a zuhanyzóhoz, és megnyitotta a vizet. – Tudod, én jobban szeretem a kádat, de a pasim a zuhanyt részesíti előnybe.

– A pasid? – böktem ki. Sejthettem volna, hogy meleg, nagyon extravagáns volt, de nem akartam feltételezésekbe bocsátkozni, és tévedni.

– Ó, igen, drágám. Ő az én egyetlenem. Még ha sokat cukkolom is őt a többi férfival, akikkel együtt lógunk, én hűséges vagyok a bogaramhoz. Különben is, egy kis féltékenység megfűszerezi a dolgokat a hálószobában, ha érted, mire gondolok.

Megráztam a fejem. Azt akartam mondani, hogy tudom, mire gondol, mert megértettem, de még soha nem éreztem.

– Ne aggódj, galambom. Egy nap majd megtudod. Ebben biztos vagyok.

Voltak kétségeim, de nem szóltam. Nem a testemen lévő hegekkel. Senki sem akarná azokat bámulni. Én sem akartam rájuk nézni, pedig az én testemen voltak.

– Ó. – Julian zihálására felnéztem. A tekintete a karomon volt. Lenéztem a sebekre. Zavartan végigsimítottam az ujjaimmal a karomon lévő hegeket.

A gyomrom teljesen lesüllyedt. Utáltam, hogy Killer látta őket. Még a rövidnadrágomat is lejjebb húztam, hogy eltakarjam a combomon lévőket, mert nem akartam, hogy Julian meglássa. Mocskosak és visszataszítók voltak. Ő könnyed és édes volt.

A pulóverem mindkét ujját lehúztam, és a végét az öklömbe szorítva a hónom alá dugtam a kezeimet.

Julian a fejét rázta. – Galambom – suttogta.

Könnyek gyűltek a szemembe.

Egyenesen hozzám lépett, és büszke voltam, hogy nem hátráltam meg. A szemei túl kedvesek voltak ahhoz, hogy visszahúzódjak. Óvatosan a fülem mögé simította a hajam, mielőtt kezét a pulóverem aljára csúsztatta. Lassan felemelte.

Ha bárki más csinálja, kiakadtam volna. Harcoltam volna. Ellöktem volna. De Julian esetében hagytam, hogy levegye rólam a pulóvert. Megbámulta a karomat és a sebhelyes mellkasomat a mélyen kivágott pólóban.

Szomorúság töltött el. Könnyek potyogtak a szememből. – Látod? – suttogtam. – Senki nem fogja akarni ezt.

Alsó ajka megremegett, szemei csillogtak. – Ó, drágám, ne! – Végigsimította a kezét a karomon. El akartam húzódni az érintése elől, de azt mondta: – Én egy erős nőt látok. Aki megjárta a poklot, és kijutott a túloldalon. Tudom, hogy valaki azért fog szeretni téged, aki vagy, nem azért, amit lát, mert gyönyörű vagy.

A torkom kiszáradt és zokogni kezdtem. Előre hajolva a homlokom a mellkasán landolt, miközben egy nyögő hangot adtam ki. A karjai körém fonódtak, magához szorított, miközben sírtam.

Addig ölelt, és suttogott dicsérő szavakat, amíg össze nem szedtem magam.

Kiegyenesedve megrándultam. Julian meglátta, és megkérdezte: – Jól vagy?

Felhorkantam. Nem voltam biztos benne, hogy valaha is jól leszek.

Majd hozzátette: – Megsérültél?

– A bordáim érzékenyek. Megrúgott. – Egészen eddig az adrenalin miatt nem is éreztem a fájdalmat a bordáimban.

Julian hümmögött az orra alatt, a mosolya feszült volt. – Az anyósom ápolónő. Átjöhet és megnézheti.

– Ne! – kiáltottam. A pulzusom ezerrel kezdett száguldani. Mély levegőt vettem.

– Sajnálom, de kérlek,ne hívjnővért.

– Drágám. – A tekintete újra végigfutott rajtam, majd halkan azt mondta: – Lehet, hogy alultáplált vagy, és orvosi kezelésre van szükséged.

Megragadtam a csuklóját. – Kérlek, kérlek, nem akarok orvosokat, nővéreket és nőket. Megígérem, hogy enni, inni fogok, és jobban leszek.

Az ajkai elvékonyodtak, de végül bólintott. – Meglátjuk zuhany után kell–e rájuk kötés. – Közelebb hajolt, és megcsókolta a halántékomat, amit apám szokott csinálni. – Csak nyugodtan.

– Köszönöm – mondtam, ahogy az ajtó felé indult.

– Nem kell megköszönni. Teszek tiszta ruhákat az ajtó elé. Senki nem fog feljönni ide fel, rendben?

Bólintottam, és kissé elmosolyodtam.

Amikor becsukta az ajtót, a mosoly lehervadt az arcomról. Vettem egy nyugtató lélegzetet, és levettem a ruhákat, amiket reméltem, hogy soha többé nem látok. Egy pillanattal később a vízpermet alá álltam. A hőmérséklet tökéletes volt, és elégedetten felsóhajtottam.

Az elmém végig rohant az eseményeken.

Kint voltam.

Szabad voltam.

Még mindig nem tudtam elhinni. Voltak pillanatok, mikor nem éreztem magam biztonságban, biztos voltam benne, hogy valahogyan visszajönnek értem. Meg voltam győződve róla. De ebben a pillanatban a boldogság kezdte átjárni az egész testemet.

Nincs többé Gloria.

Nincs többé Lenny.

Vagy napi két étkezés.

Vagy ócska ruhák viselése.

Nem tudtam, hogy hol, vagy egyáltalán hagytak–e pénzt apám számláin, de ezzel majd később foglalkozom.

Kint voltam.

Távol attól a pokolzugtól.

Az örömtől kitágult a mellkasom, és egy szédítő nevetés tört ki belőlem, miközben a gyomrom forgott. A lezúduló, meleg víz alá emeltem a fejem, és elmosolyodtam.