3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

Emerson

 

Fordította: Sweety

 

Zaj ébresztett fel álmomból. Lassan pislogva forgolódtam az aprócska ágyon, amin az elmúlt években aludtam, és a kis ablakon bámultam ki a való világra. Amit az üvegen keresztül láttam, az a szomszéd háza volt. Ami korábban Mrs. Minnaé volt....  Az övé egy kicsit kisebb volt, mint Gloriáé, így a rácson keresztül ráláttam a ház hátsó szegletére, a teraszra és a hátsó udvar egy részére.

Az álom elpárolgott, amikor láttam, hogy emberek járkálnak fel-alá a ház oldalánál és a hátsó udvaron. Gyorsan lebuktam, a lélegzetem is elakadt.

Remegő kezemet az ablakpárkányra tettem, és óvatosan kikukucskáltam. Férfiak, nők, sőt, mindenféle korú gyerekek sétáltak el a ház előtt, olyan dolgokat cipelve, mint bútorok, számítógépek, tévék.

Valaki beköltözött.

Mrs. Minna meggyilkolása óta nem lakott senki a szomszédban. Bár Gloriának igaza volt, a hatóságok nem minősítették gyilkosságnak. Baleset volt – egy idős hölgy leesett a lépcsőn. Ahová Lenny fektette a holttestét, miután kitörte a nyakát.

Összeszorítottam az állkapcsomat, és elhessegettem a fenyegető, sötét gondolatokat. Végre volt mit néznem, hallgatnom. A hangjuk kissé tompa volt, amíg lassan és óvatosan fel nem nyúltam, és ki nem nyitottam az ablakot. Kitoltam, ameddig csak lehetett, ami elég kevés volt, hiszen úgy volt kialakítva, hogy kellően zárva maradjon, hogy senki és semmi ne tudjon rajta se ki, se be ne jutni.

A hangjuk felerősödött, különösen, amikor felálltam a tábori ágyra, és az ablak felé fordítottam a fülem.

Amikor a többiek visszamentek előre vagy át a hátsó ajtón, egy férfi állt ott egy nővel és egy kamasz fiúval. Azt mondta: – Szép kis hely.

– Egy kicsit nagy. Négy hálószoba egy férfinak – jegyezte meg a nő.

– Talán van egy nője, akiről nem tudunk – tette hozzá a tinédzser fiú pimasz vigyorral.

Az első férfi felhorkant. – Jó. Ez azt jelenti, hogy nem fogja tovább csekkolni a nőmet.

– Declan. – A nő sóhajtott. – Ryan és én csak barátok vagyunk. Ahogy azt te is tudod.

– Ryan? Mióta hívod őt kurvára Ryannek? – követelőzött a férfi. Nagyon dühösnek tűnt, nem akarnék keresztbe tenni neki.

De a nőt mintha nem zavarta volna a hangnem. Letette a dobozát a hátsó teraszra, és céltalanul hadonászott a kezével. – Mióta az a bajom volt.

– Anya – nyögte a fiú. – Úgy mondod, hogy 'baj', mintha valami apróság lenne. Megmérgeztek és elraboltak.

Döbbenten szívtam be a levegőt. Megmérgezték és elrabolták?

– Ez majdnem hat hónappal ezelőtt volt – mutatott rá a nő. Úgy mondta, mintha nem hónapok, hanem évek teltek volna el.

A férfi lerakta a dobozt, a nőre nézett, és visszaviharzott a ház elejébe. Eltűnt a szemem elől.

– Talán nem kellene erről Declan előtt beszélnünk – javasolta a nő.

– Talán nem kéne ilyen lazán beszélned róla, anya – csattant fel a fiú.

A nő odalépett hozzá, kivette a dobozt a karjából, és letette. Megsimogatta a fiú arcát. A szívem megdobbant a gyengédségétől.

– Tudom. Sajnálom. Ígérem, hogy nem fogom még egyszer félvállról venni a dolgot.

A fiú bólintott, a nő elmosolyodott, majd megölelték egymást, de a tinédzser ellökte magától, amikor többen jöttek feléjük a ház mellett.

Hátrébb húzódtam, és a falnak támaszkodtam. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt.

Ezt akartam én is.

Egy családot, aki törődik velem.

De már nem volt senki, aki törődne velem.

Megértettem, miért akarta Isten elvenni apát. Ő csodálatos volt, gondoskodó és egyszerűen egy lenyűgöző ember. Istennek valószínűleg szüksége volt rá valami szent feladatra.

De ezzel, engem egyedül hagyott.

Egyedül kell megbirkóznom Gloriával és Lenny-vel. Egyiküknek sem volt egyetlen gondoskodó, kedves porcikája sem.

Soha nem gondoltam volna, hogy apa elvesztése után mennyire megváltoznak a dolgok az életemben.

Nem tudtam, hogy milyen pokolba kényszerülök majd.

Nem gondoltam volna, hogy az emberek ennyire kegyetlenek, undorítóak és szadisták tudnak lenni.

De voltak ilyen emberek.

És közülük kettővel egy fedél alatt éltem.

Gyűlöltek engem. Valamivel rendelkeztem felettük, valami, ami képes lehetett elpusztítani őket, ahogyan azt megérdemelnék. Nem értettem, miért nem ölnek meg máris, egészen addig, amíg körülbelül hat hónappal ezelőtt Lenny nem beszélt hangosan hülyeségeket a telefonban.

– Igen, testvér, még mindig nálunk van. Akarsz egy darabot belőle? – Szünetet tartott. A torkom összeszorult, hogy az epe ne jusson felszínre. – Hah, most viccelsz. Nah, ő érintetlen. Egy millát kéne fizetned, különben lehet, hogy én magam is megpróbálnám. – A hasamat szorongattam. – Megtartjuk, amíg meg nem kapja az örökségét. A nagy, kövér pénzkupacot akarjuk, aztán meghal. Szóval van egy kis időd, hogy eldöntsd, mit akarsz. Hat év.

Néhány héttel a hívás után tudtam meg, hogy Lenny mit értett az alatt, hogy "saját maga is megpróbálná". Ültem az ágyon a sötétben, és csak néztem fel az égre, vártam egy hullócsillagra, hogy kívánjak valamit. Nevetségesen hangzott, de a szerencsémnek aznap lett vége, amikor apa meghalt, és úgy gondoltam, egyszer csak történhet valami csoda, és felébredhetek ebből a rémálomból.

Néhány másodperccel később megtudtam, hogy a szerencse egy kalap szart se ér.

Hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílt. Megrándultam, és erősebben szorítottam a térdemet a mellkasomhoz. Lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy a tántorgó léptek a hálószobák felé haladjanak.

De megálltak.

Éppen a pinceajtó előtt.

Az ajtó becsapódott, és Lenny lebotorkált a lépcsőn. – Itt is van– motyogta.

A testem megborzongott, amikor észrevettem, hogy éhes tekintete végigfut rajtam. A szívem kihagyott.

Gyűlöltem.

Mindig is a frászt hozta rám.

Lassan felálltam az ágyról, felkészülve a menekülésre, és azt dadogtam: – Én-én megyek lefeküdni.

Ami még rosszabb volt, tudtam, hogy a nagynéném még nincs itthon. A házban korábban uralkodó csendből azt hittem, hogy ez azon ritka alkalmak egyike, amikor Lenny-vel ment el.

Elvigyorodott és közelebb lépett. – A lefekvés jól hangzik.

Felemeltem a kezem, amikor felém lépett. – Lenny, ne... – sikítottam, amikor előrébb tántorgott, keze megragadta hosszú, sötét hajamat, és magához húzott. Az ajkai az enyémre tapadtak, keményen. Lökdöstem, ütöttem, és megpróbáltam a térdemmel megrúgni. Ahhoz képest, hogy részeg volt, még mindig képes volt mindent kivédeni, amit csináltam.

Amikor meglökött, visszaestem a kiságyra, és megpróbáltam lekászálódni és elfutni, de ő már rajtam volt. Az arcába sikítottam, ő meg csak nevetett. Kiszabadítottam az egyik karomat, és állon könyököltem. Azonnal elkapott, és lenyomott, aztán megfordított. A térdem keményen a padlónak csapódott.

– Ne! Kérlek, ne tedd ezt! – kiáltottam. A könnyek végig folytak az arcomon.

Soha nem tapasztalt félelem járta át a bensőmet.

– Shh. – Egyik kezével a hajamat simogatta, míg a másikkal a nadrágomat nyomta lefelé. – Ezt akarod. – Felém hajolt. Az epe fojtogatott. A következő szavaival a bűzös lehelete az arcomba csapott. – Ha elmondod neki, megöllek.

De nem kellett elmondanom Gloriának.

Épp lejött a lépcsőn, pillanatok alatt felfogta a helyzetet, és odaugrott. Visszarántotta Lenny-t, és olyan erősen megpofozta, hogy a fenekére esett. A fickó könyörögni kezdett neki, azt mondta, hogy az én hibám volt, hogy én hívtam le és nyomultam rá.

Döbbenetemben elkúsztam tőlük, mert mindketten ordítoztak egymással. A fülem csengett, a testem remegett, zokogtam, és összegömbölyödtem egy sarokba.

Ostobaság volt egy pillanatig is azt hinni, hogy Gloria, aki a nagynéném, majd vigyáz rám, és kirúgja őt.

A szemeim tágra nyíltak, amikor ismét éreztem, hogy egy ököl a hajamat szorongatja. Gloria a tincseimnél fogva vonszolt felfelé a lépcsőn, miközben küzdöttem a szorításával. A szavainak, amelyeket a síráson keresztül hallottam, nem volt értelme. – Ez a te hibád.... Nem kellett volna tönkretenned az életemet.... Elvontad tőlem a figyelmét.

Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és berángatott. Hiába küzdöttem, hogy kiszabaduljak, rúgásokkal, rángatásokkal és ütésekkel, ő erősebb volt.

A kezét a hajamba túrta, és oldalra lökött. Aztán Gloria lehajolt. – Pofa be – üvöltötte az arcomba.

Az ajkaim összeszorultak. Mégis próbálkoztam. – Gloria, mit csinálsz? – A padlón ülve a térdeimet öleltem, remegtem, összetörtem. Kinyitotta a szekrényt, keresett valamit. Próbáltam leereszteni a karjaimat, megpróbáltam elindulni a szobából, miközben ő újra és újra magában motyogott. Csakhogy amikor megmozdultam, az üveges szemei rám szegeződtek. A pupillái nagyobbak voltak, mint amilyennek valaha is láttam őket. Valami baj volt vele.

– Ne mozdulj – csattant fel keményen.

– Glory, édesem, mit csinálsz? – kérdezte Lenny az ajtóból.

A nő felé fordult, két lépést tett felé, és az arcába csapta az ajtót. Miután bezárta, szembefordult velem. A torkom összeszorult attól, amit a kezében láttam. Gyorsan hátrálni kezdtem, míg a falnak nem ütköztem.

– Nem, nem, nem – kántáltam, miközben rám támadt.  – Ne! – Sikítottam, amikor a pengéje belevágott a karomba.

– Kurvára maradj nyugton, vagy elvágom a torkodat is! – sikoltott.

Kemény zokogás rázta meg a testemet, de a számat összezártam. Csukott szemmel nyöszörögtem, miközben újra és újra megvágta a karomat.

– Ha egyszer végeztem veled, többé nem fog rád nézni. Azt hiszi, tetszik neki a tested. Ezután már nem fog – nevetett.

Nem állt meg a karjaimnál.

A nagynéném a mellkasomat, a lábamat és a gyomromat vagdosta, majd a földön hagyott ismét sírva, véresen és belül újra haldokolva.

Az egyetlen áldás azon az éjszakán az volt tőle, amikor elhagyta a fürdőszobát, és azt mondta, hogy takarítsam fel a mocskomat, és húzzak vissza a pincébe. Ha nem teszem meg, levadássza Harrietet, és megöli. Mindabból, amit láttam és tapasztaltam, tudtam, hogy a fenyegetései valósak.

Miután bebugyoláltam magam, amennyire csak tudtam, kibotorkáltam a szobából, végig a mocskos, rendetlen folyosón, ahol a padlón kiszúrtam a régi táskámat. El sem hittem, hogy hülye módon csak úgy a földre dobták, és ennyi idő után még mindig ott volt. Felgyorsult a pulzusom. Bizonyára azután dobhatta oda, hogy megszerezte az ujjlenyomatomat, a Harrietnek szóló üzenethez, és a bankkártyám PIN-kódját. Egyből azon töprengtem, vajon a telefonom és a töltőm még mindig benne van-e.

Gloria a nappaliban kiabált Lenny-vel, aki ugyanúgy visszaüvöltözött. Ez azt jelentette, hogy hamarosan dugni fognak, úgyhogy gyorsan kellett cselekednem. Ahogy lehajoltam, a bőröm húzódott, és az alsó ajkamba haraptam, hogy fel ne kiáltsak. Belenéztem a táskámba, és megtaláltam a telefonomat a töltőmmel. A táskát ott hagytam, ahol volt, nehogy észrevegye, hogy eltűnt. Bár ez esélytelen volt, tekintve a ház elhanyagolt állapotát.

Nem tudtam, mit fogok csinálni a telefonommal. Segítséget hívni nem volt lehetőség, nem tehettem kockára Harriet életét az enyémért. Gloria és Lenny már fenyegetőzött azzal, hogy megölik őt és a családját, ha bárki rájönne, mire készülnek, vagy ha egy rendőr lépne az ajtóhoz. Az embereik csak egy sms vagy telefonhívásnyira voltak tőlük, és anélkül végeznének vele, hogy valaha is lebuknának. Így hát a feltöltött telefonom eldugva várta azt a napot, amikor tudtam, hogy mindketten kint lesznek, és ki tudok találni egy tervet, hogy megmentsem Harrietet, a családját és magamat.

Bárcsak emlékeznék a telefonszámára, de a telefonomról mindent letöröltek. Legalább nem voltak olyan okosak, hogy megszüntessék a számlámról történő közvetlen terhelést. Vagy csak nem érdekelte őket annyira, hogy utánanézzenek, hiszen volt elég pénzük, amit felhasználhattak.

Még az apámról készült régi fotóimat is törölték.

Egy új hang keltette fel a figyelmemet, elragadott a gondolataimtól, és ezért hálás voltam.

– Hé, Warden, hova akarod tenni ezt a kerti szart?

Kikukucskáltam az ablakon, és ekkor megláttam őt.

Magas, izmos testével végig sétált – nem, végig vonult – a ház oldalán. A bicepsze nagyobb volt, mint a combom, és az egyik megfeszült, ahogy valahová mutatott. Aztán hallottam mély, érdes, szinte morgó hangját.

– Tedd le oda. Hamarosan építenünk kell egy fészert.

Akkor már tudtam, hogy a beköltöző az a magas, jó felépítésű, sötét hajú, szigorú tekintetű férfi volt.

Egy pillantást vetettem hátra, a lépcsőre, és azon tűnődtem, hogy ha segítségért kiáltok, vajon a segítségemre sietne-e?

Megszabadulhatnék a poklok poklától, vagy ez egy újabb kockázat, amit Harriet érdekében nem vállalhatok?

Csak ki kellett volna nyitnom a számat, és kiabálni.

Amikor megint kinéztem, megláttam néhány gyereket, akik a hátsó udvarra futottak. Vajon az ő gyerekei voltak? Volt felesége? Barátnője? Miért éreztem úgy, mintha a gyomrom lesüllyedne ettől a gondolattól?

Az ajtóm kivágódott. Lehuppantam az ágyra, és felhúztam a térdeimet, körülfogva őket a karjaimmal. A sarokban lévő kis fürdőszobára pillantottam. Oda kellett volna menekülnöm, és bezárkóznom.

Gloria jött le a lépcsőn, a haja kusza volt, és az előző esti sminkje szétkenődött az arcán.

Elakadt a lélegzetem a kezében tartott penge láttán.

Azóta az este óta nem vágott meg. Miért volt megint a kezében?

– Gloria...

– Fogd be a pofád – vágta rá halkan. Felém jött, a penge a nyakamhoz ért, a keze a hajamba markolt. Felrántott, és odébb húzott, hogy kinézzek az ablakon. – Tudom, hogy hallottad, hogy valaki beköltözik. Ha csak eszedbe jut kiabálni, segítséget hívni, tudod, mi fog történni nemcsak veled, hanem a régi barátoddal is.

– Nem kapod meg a pénzt – mondtam neki bátran, bárcsak ne remegett volna a hangom.

Nevetett, meg sem lepődött, hogy ismerem a tervét. – Nem érdekel. Nem leszel a nyakamon.

A kés egyre mélyebbre fúródott a nyakamba. – De ha mégis okoskodnál. Nézz ki oda.

Amikor nem tettem, a hajamnál fogva megrázta a fejemet. – Nézd. Látod azokat a gyerekeket, a nőket, a férfiakat? – Nem válaszoltam. Ő folytatta. – Igen, látod őket. Akkor tudod, hogy ha bármelyikük is felfigyel rád, akkor nem csak a te és a barátod életének lesz vége. Hanem az övéknek is. – A pulzusom felgyorsult. – Tudod, mit hozott haza Lenny tegnap este? Egy pisztolyt, Emerson. Egy pisztoly sokkal nagyobb kárt tud okozni, mint ez a kibaszott kés. Sokkal többet lehet vele ölni, mint egy embert. Ha bármit teszel, az ő haláluk is a te lelkeden szárad majd, mint a többieké. Megértetted?

– Igen – suttogtam.

Előre lökött, és keményen a térdemre esve landoltam a betonpadlón. A felsőtestem az ágyra dőlt. Remegő lélegzetet vettem, és könnyek csorogtak végig az arcomon. Hallgattam, ahogy elviharzik, és tudtam, hogy tudja, megfogott.

Tudta, hogy nem tennék semmit, amivel kockáztatnám mások életét. Különösen gyerekekét.

Mindig azt mondta, hogy a szívem túl lágy. Nem értette, miért gyászoltam apámat olyan sokáig. Még gyengének is nevezett emiatt. Csakhogy én tudtam, hogy Gloriában egy szemernyi jó érzés sincs. Soha nem értené meg, hogy mennyire meg tudja törni az embert, ha elveszít valakit, akit szeret.

Nem hagyhattam, hogy más is átélje ezt a veszteséget.

Senki más nem halhatott meg miattam.

Senki sem tudhat semmit.

Csukva kell tartanom a számat.

Ostoba módon ismét azon kaptam magam, hogy csodáért imádkozom.

Negyedik fejezet

Emerson

 

Fordította: Sweety

 

Ryan Warden már egy hete hivatalosan is beköltözött. Emlékeztem, hogy a nő Ryannek szólította, és a pasija nem örült ennek. Úgy tűnt, a többiek mind a vezetéknevén szólították. Bár nem voltam benne biztos, hogy az tényleg a vezetékneve, és nem egy becenév volt. Akárhogy is, tetszett a neve.

Erős volt, mint ő.

Sok látogatója volt a héten. Férfiak, nagy, ijesztő férfiak és nők, akik sokat mosolyogtak és nevettek. Tudni akartam, hogy mi teszi őket olyan boldoggá az életben, mert egy nap én is ezt szeretném magamnak.

Igen, még mindig reménykedtem. Ostobán.

A szobám ajtaja kinyílt. Gyorsan leültem az ágyra és vártam. Kaját hoztak – naponta kétszer kaptam. Szerencsére nagy adagok voltak, így megtartottam, amit tudtam, arra az esetre, ha eléggé felbosszantanám őket ahhoz, hogy egy nap ne kapjak semmit.

Gloria rám meredt, a tálcát a lépcső aljához közeli kis asztalra dobta, majd visszatrappolt, és szó nélkül elment.

Jobb szerettem az ilyen napokat. Jobb volt, mintha kiabáltak volna velem, eltapostak vagy leköptek volna.

Már így is elég sebhelyet ejtett rajtam. Nem volt szükségem többre.

Lenéztem a karomra, és ujjammal végigsimítottam a csipkézett vonalakon. Könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan letöröltem őket.

Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy két szörnyeteggel éljek együtt. Nem vett el tőlem már eleget Isten? De úgy tűnt, egyre többet és többet akart. Mi másért kellett volna összezárva lennem Gloriával és Lenny-vel? Bár Lenny-vel már alig találkoztam. Csak akkor láttam, amikor Gloriának valamiért el kellett mennie. Gloria biztosan hatékonyan helyretette, mert amikor belépett, zárkózottan viselkedett. De a szemében még mindig volt valami, ami nem tetszett.

– Warden, mennem kell – hallottam, ahogy szólították. Megpördültem, feltérdeltem, majd felálltam az ágyra. A sötét hajú, mogorva motoros volt az. Biztos voltam benne, hogy Talon a neve.

Minden férfi "Warden"-nek szólította Ryant, de én nem tudtam rávenni magam, hogy így tegyek. Nekem tetszett a Ryan név. Talán azért, mert lágyított kicsit a durva külsején és a nagy testén.

Ryan került a képbe, ahogy válaszolt: – Minden rendben, testvér. Köszönöm a segítséget. – Valamiféle kézfogással búcsúztak, és Talon távozott. Warden visszanézett a kerti fészerre, amit az elmúlt két napban építettek.

Micsoda látvány volt nézni őket.

Nagyon szép látvány volt.

Úgy tűnt, a szemem szerette nézni Ryant.

Nagyon is.

Nem értettem ezt a vonzalmat, hogy miért ő, és nem mások. Miért mutatnék érdeklődést egy férfi iránt, azok után, ahogyan Lenny bánt velem?

Erre nem tudtam a választ, csak azt tudtam, hogy a figyelmem mindig Ryan körül forgott.

Ott állt az udvaron, csípőre tett kézzel, izzadtan, koszosan, és mégis gyorsabban vert tőle a szívem.

Soha nem éreztem még ilyen érzelmeket egy férfi iránt, egészen eddig.

Ryan szomszédságában élni egyfajta szórakozást nyújtott nekem a rongyos könyvek mellett, amelyeket újra és újra elolvastam, és amelyek néhány doboz mögött voltak egymásra halmozva. Biztonságosan elrejtve Gloria elől. Nem volt kétségem afelől, hogy megszabadult volna tőlük, ha megtudta volna, hogy szeretem őket. Ez olyan dolog, amit biztosan megtett volna.

Ryan megfordult. Kihúzta a telefonját a testhez simuló farmernadrágja hátsó zsebéből, és valamit csinált rajta, miközben a hátsó terasz felé vette az irányt, mielőtt eltűnt volna odabent.

Elöntött a csalódottság.

Aztán a bűntudat felütötte a fejét, azt mondva, hogy ugyanezt a vonzalmat kellett volna éreznem Donny iránt, mint Ryan iránt. Talán akkor megmenthettem volna őt. Ha jobban törődtem volna vele.

A francba, tudtam volna...? Bassza meg. Nem. Nem gondolhattam így.

Amíg a bűntudat bennem élt, nem hagyhattam, hogy irányítsa a gondolataimat.

Visszaültem az ágyra, és előhúztam a jegyzetfüzetet a párnaként használt dzsekim alól. Kinyitottam, és rábámultam a rajzomra. A művészet sosem volt a szeretetem tárgya, de az elmúlt néhány évben megpróbáltam lerajzolni, hogyan nézett ki a többi férfi a szobában aznap este.

Nem én voltam a legjobb művész, de az idő megadta az esélyt, hogy dolgozzak a képeken, és biztos voltam benne, hogy majdnem tökéletesre sikerültek.

A főnöknek szőke haja és kék szeme volt. Kissé görbe állkapcsa, hosszú, vékony orra és bozontos szemöldöke. Az erőszaktevőnek hosszú, világosbarna haja volt. Az orra vastagabb, a szeme sötétebb, az állkapcsa egyenes, de az álla hegyétől egy heg futott végig a nyakán.

Nem hittem, hogy mindezek után ilyen tisztán emlékszem rájuk.

Az elmémnek már rég össze kellett volna tépnie annak az éjszakának az emlékét, de nem tette. Álmomban újra és újra megismételtem azt az éjszakát. Rémálmaimban tökéletesen lefestettem őket.

Abban a reményben, hogy egy nap a rajzaim segíteni fognak valakinek.

Ha nem ölnek meg előbb.

Amire nem emlékeztem, az a lány volt, hogy hogy nézett ki. Alig láttam az arcát – csak egy pillanatra a vörös haját, a sápadt bőrt oldalról, a szeplők pöttyeit az arcán.

Ekkor csesztek ki velem az álmaim, mert én voltam bennük az a lány a kanapén. Más éjszakákon Donny voltam, akit fejbe lőttek.

Olyan gyakran előfordultak, hogy megpróbáltam nem elaludni. Pedig már két év telt el. Azt hittem, hogy majd elmúlnak, de nem így történt. Talán valami köze volt ahhoz, hogy még mindig fogságban voltam. Még mindig egyedül éreztem magam. Elfelejtve. Talán csak én nem tudtam felejteni – és bizonyos értelemben nem is akartam.

Természetesen a szörnyűségek nemcsak álmomban, de ébren is gyötörtek. Ahogy kell. Donny megérdemelte, hogy emlékezzünk rá, ahogyan Mrs. Minna is, sőt még a fiatal lány is. Igen, tudtam, hogy nekik is van családjuk, akik gyászolják őket, de én is ott voltam. Velük együtt éltem át. Miattam haltak meg, ezért az én büntetésem volt, hogy emlékezzek, hogy tovább éljek és átérezzem a haláluk pillanatát, a fájdalmukat.

Szipogva félretettem a füzetet, és felálltam az ágyról, hogy kinyújtózzak. Odasétáltam a mosdóhoz. Beáztattam azt az ingujjat, amit azért téptem fel, hogy betétként használhassam, amikor a hónapnak az a bizonyos időszaka elérkezik. Sok mindennel kellett leleményesnek lennem. Azokra a hideg éjszakákra, amikor nem volt zoknim, amit felvehettem volna, találtam egy pár hosszú gyapjúkesztyűt egy dobozban, és azt használtam, kimostam, amikor melegebb napok jöttek, és nem volt szükségem rá. Egy vékony pokrócot használtam takarónak, és a plusz ruhákat, amiket találtam. Néhány kabátot, kapucnis pulcsit, még egy hosszú télikabátot is ami úgy tűnt a hetvenes évekből származott, a multicolor színéből kiindulva.

Nem tudtam, hogy ezek a ruhák kié voltak. El sem tudtam képzelni, hogy Gloria vagy Lenny valaha is viselte volna őket. De ez nem számított. Szükségem volt rájuk. Még ha naftalin szaguk is volt.

Miután kicsavartam az ujjakat, visszavittem őket és dobozokra terítettem. Eltartott egy darabig, amíg megszáradtak, újra és újra meg kellett fordítani őket, de végül sikerült. Persze foltosak voltak, de újra és újra használni őket jobb volt, mint tönkretenni az egyetlen pár fehérneműmet. Bugyi, ami majdnem leesett, amikor nem volt rajtam farmer vagy rövidnadrág. Sok súlyt vesztettem. Túl sokat. De nem tehettem ellene semmit.

A fejem előreesett, az állam majdnem a mellkasomnak ütközött.

A kibaszott világom megsemmisítő volt.

Mire vártam, őszintén? Hogy huszonöt éves legyek, és aztán megöljenek, amint megkapják az örökségemet? Miért nem hamisították meg az aláírásomat? Miért nem írattak alá velem most valamit, és miért nem öltek meg? Miért vártak? Hacsak nem a kínzásomat szerették. Vagy talán az ügyvédnek vagy bárkinek, aki az örökséggel megbízott, személyesen kellett volna találkoznia velem, hogy aláírjam?

Ha ez így lenne, akkor vajon ez jelentené az esélyt a menekülésre?

Melegség öntötte el a mellkasomat. Az ostoba remény ismét játszadozott velem.

De ha tényleg ki kell vinniük a házból, talán lesz esélyem tenni valamit, hogy elmeneküljek. Akkor rohannék Harriethez, hogy megmentsem őt, mielőtt megmentem magam, és hívnám a rendőrséget, hogy elintézzem Gloriát.

Ez a melegség szétterjedt az egész testemben. Szédültem. Egy apró nevetés hagyta el az ajkamat, ezért a számra csaptam a kezemet. Tágra nyílt szemmel oldalra billentettem a fejem, és hallgatóztam. Senki sem jött.

Tényleg azt mertem remélni, hogy el tudok menekülni előlük?

Másfelől, mi baj lehet a reménykedéssel? Új erőt adott nekem.

Mivel tizenkilenc éves voltam, még hat évem volt arra, hogy elviseljem, ami történik velem.

Még hat év.

Meg tudnám csinálni?

Az ágyra pillantottam, a jegyzettömbre.

Meg kellene próbálnom.

Istenem, meg akartam tenni, mert ez azt jelentette, hogy talán életben maradok. Élni, és elég szerencsésnek lenni ahhoz, hogy valamilyen formában megtaláljam a boldogságot. Talán azt a boldogságot, amit a nőkben láttam, akik a szomszédba látogattak. Egy életet olyan emberek között, akik törődtek velem.

Amikor zajt hallottam a szomszédból, az ablakhoz siettem, felugrottam az ágyra, és kinéztem.

Ryan a hátsó teraszon állt egy sörösüveggel a kezében. Lezuhanyozott, a haja még mindig csillogott a víztől. Néztem, ahogy a szájához emeli az üveget, és nagyot kortyol belőle.

Miért kívántam hirtelen azt, hogy bárcsak én lennék az a sörösüveg?

Furcsa volt erre gondolni.

Az alsó ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a mosolyom ettől az ostoba gondolattól.

A keze leesett. Az üveget a nyakánál fogva tett néhány lépést a teraszon lévő asztalhoz. Miután letette az üveget, ismét elővette a telefonját.

Pár másodperc múlva már mosolygott.

Ez ritkaság volt. Hajlamos volt csak egy nő mellett mosolyogni. Amellett, aki a Declan nevű férfival volt.

Tetszett a mosolya. Ettől a mosolytól összeszorult a gyomrom és izgatottság futott végig rajtam.

Ő volt az a telefonban? Üzenetet küldött neki? Azt írta, hogy akarja őt? Megráztam a fejem erre az ostobaságra. Nem tenne ilyet Declannel. Még én is láttam amikor Ryannél voltak, hogy mennyire szeretik egymást.

Akkor meg mi volt a telefonban, amin mosolygott?

Azon tűnődtem, vajon képes lennék-e valaha is ilyen mosolyt csalni az ő, vagy bármelyik férfi arcára.

A kezemet a nyakamra csúsztattam, és végigsimítottam a hajamon. Lenéztem, és felkaptam hosszú, zsíros, sötét fürtjeim egy részét. Csak a karomon lévő hegek hívták fel magukra a figyelmet. Az ágyra dőltem, hátamat a falnak támasztottam.

Senkinek sem kellenék.

Ha valaha is kiszabadulnék, Gloria gondoskodott róla, hogy senkinek se kelljek.

Hogy is akarnának? Sebek voltak rajtam kívül-belül.

Koszos voltam, még akkor is, ha minden nap mosakodtam.

Olyan módon mocskos, hogy egyetlen férfi sem bízhatott bennem, és szerethetett.

A térdemet a mellkasomhoz húzva átkaroltam, és ráhajtottam a fejem.

Mi maradt nekem, ha kiszabadulok?

Semmi.

Semmi, csak az életem.

Vajon tudnék mit kezdeni vele?

Fogalmam sem volt róla.

Az emberek kegyetlenek voltak. És nem az olyan szörnyetegekről beszéltem, mint Gloria és Lenny. Az emberek tudtak kegyetlenek lenni  szavakkal, a tekintetekkel... Rám néztek, de mit láttak? Egy megtört nőt, vagy olyat, aki megpróbált bátor lenni és tovább élni?

Másrészt, még ha magányos nővé válnék milliárdnyi macskával, megérné, mert ez azt jelentené, hogy szabad lehetek.